3. Fejezet: "Vámpírok Bálja" 2.

Itt van, végre megjött a következő fejezet! Ezután kicsit elmélkedős fejik is fognak jönni, csakhogy azután belecsapjunk a lecsóba! Eddig még nem nagyon volt visszajelzés, ezért kérünk Téged, ha veszed a fáradtságot, hogy elolvasd, akkor dobj meg minket egy megjegyzéssel! Ezer hála: BelLíaa.
 
(Lia szemszöge)
Odaléptem hozzá, és sejtelmes arckifejezéssel, és ugyanilyen hangon megkérdeztem.

- Te most féltékeny vagy?

- Pf, hogy én? Na ne nevettess! Már miért lennék én féltékeny? Hisz csak barátok vagyunk!

Hittem neki, mert olyan arckifejezéssel, és olyan hangon mondta, mintha megbolondultam volna, hogy én ilyenekre akár gondolni is merek.

- Hát jó, csak tudod, elég furán viselkedtél, és... Hát szóval... én... nem is tudom. Arra gondoltam, hogy talán féltékeny vagy Ianre.

- Barátok vagyunk. Természetes, hogy féltelek téged. Na meg persze láttam Ashleyn, hogy elég szarul érinti a dolog. Tudtad, hogy úgy mondjam, volt valami köztük?

- Nem, én is csak az előbb tudtam meg Ashtől. Ő is beszélt velem, illetve figyelmeztetett,  hogy nem lesz jó vége, ha Iannel „barátkozom”. Épp hozzá indultam, hogy megmondjam, engem nem tud átverni, nem dőlök be neki, és hogy velem ne is próbálkozzon ezek után.

- Nagyon helyes - kuncogott Rob. - Tudod, csak keményen... atom keményen - röhögött, miközben ökölbe szorított kézzel olyan mozdulatot tett, mint aki most nyert a lottón. Vajon miért hiszi mindenki, hogy ha én egyszer kiosztok valakit, akkor annak a valakinek nagyon nem lesz jó? A baráti körünkben pedig, egyfajta belső viccnek számít kárörvendeni azon a valakin. Komolyan, mintha én lennék a gonosz boszorka!

- Aha - mondtam neki, és elhaladva mellette belebokszoltam a vállába.

- Áú! Hé, ez fájt! Összetévesztesz valakivel! Nem velem kell atom kemény, szuperhős csajszit játszanod.

Szemforgatva léptem be az ajtón. Már épp nyitottam volna a számat, hogy mondjak még valamit Robnak, csak éppen a belém ütköző Ian ezt megakadályozta.

- Na végre! Azt hittem már elkaptak a vámpírok, és egy sikátorban találok majd rád vérbe fagyva.

- Ne haragudj! - mondtam, majd folytattam, figyelmen kívül hagyva, amit az előbb mondott.

- Szeretnék veled megbeszélni valamit - kezdtem nyugodtan, pedig nem akartam se nyugodt, se kedves lenni vele. Haragudtam rá, amiért ilyen csúnyán elbánt Ash-sel, és még ki tudja hány naiv lánnyal. Ráadásul, még engem is be akart hálózni! Na, de azt lesheti! Aztán belenéztem gyönyörű szép kék szemébe, és a mosolya láttán fogalmam sem volt miért, de csak mosolyogtam, és megint elalélva néztem őt.

- Hallgatlak.

- Hát, én… én már nem tudom, hogy mit is akartam… - És tényleg, már nem tudtam, hogy ezelőtt pár perccel mit akartam a fejéhez vágni.

- Hát akkor szerintem menjünk vissza a pulthoz, és igyunk meg valamit, hátha ott eszedbe jut, mit szerettél volna.

- Oké, persze. - És már ott is álltunk a pultnál. Aztán egyszer csak az egyik pincércsaj ráöntött Ianre egy egész tálcányi innivalót.

- Ó, te jó ég! Ne haragudjon, nagyon sajnálom. Esküszöm, nem direkt volt. Nagyon-nagyon sajnálom.

Ian udvariasan leintette és mosolyogva válaszolt. 

- Nem történt semmi, tényleg.

- Annyira sajnálom, még egyszer elnézést. Azonnal hozok egy törölközőt.

- Azt megköszönném. Na, ehhez mit szólsz? - kérdezte Ian a foltra mutatva, ami elterült - hát igen - odalent.

- Szép nagy.

Ian felkuncogott. Most meg mi van? Miért mosolyog így, mit mondtam? Visszapörgettem magamban a beszélgetést: „Szép nagy”.

Aha. Na jó, most komolyan! Miért kell mindent félreérteniük a pasiknak? Csak azon jár az eszük?

- A folt, az a nagy - mondtam kicsit élesebben.

- Én is erre gondoltam - mosolygott tovább.

- Hát persze! - mondtam ugyanolyan éllel a hangomban.

- Úgy látom, nem jön az a törölköző. Nem tudod esetleg, merre van a férfimosdó?

- De tudom, gyere – mondtam, és elkezdtem húzni magam után, be egészen a férfimosdóba.

- Hű, oké. Talán már én is megtaláltam volna, ha megmutatod az ajtót – viccelődött.

- Ööö... segítsek? - kérdeztem ártatlan tekintettel.

Ian keze (benne egy rakat papírtörlővel) megállt félúton a levegőben, szája pajzán vigyorra húzódott.

- Azt hiszem, inkább odakint megvárlak – tettem hozzá, és gyorsan kisurrantam mosdóból. Csakhogy, már megint volt szerencsém Robba botlanom, aki számon kérően meredt rám.

- Mi van?

- Mit műveltél te Iannel a férfimosdóban?

- Én? Pf… Semmit, csak... csak… Amúgy meg, semmi közöd hozzá – ki akartam kerülni, de Rob erős szorítása visszatartott. Meghökkenve néztem rá.

- Eresz el, ez fáj! - sziszegtem a fogaim között.

- Addig nem, amíg el nem magyarázod, hogy mi a francot csináltál a mosdóban Iannel!

- Azt hittem, hogy nem vagy féltékeny!

- Nem vagyok. - De közben, mintha egy lépéssel már közelebb került volna hozzám.

- Azt mondtad lerázod, erre elmész vele a férfimosdóba.

- Ha nem tűnt volna fel, kedves Rob, egy hatalmas folt van a gatyáján. Én csak segíteni szerettem volna neki.

- Á, már értem! Szóval te kezelésbe vetted a mosdóban. És mondd csak, le is térdeltél hozzá, vagy állva intézted el? - kérdezte dühtől izzó hangon.

- De egy baromállat vagy, Rob! - kirántottam a kezem az övéből és otthagytam. Mégis, mit képzel ez magáról? Még soha az életben nem beszélt így velem. Mi a fene üthetett belé?!

Annyira mérges voltam, hogy azonnal ott akartam hagyni mindent, és végre haza menni. Elindultam Ashleyékhez, hogy elköszönjek.

- Hé, srácok! Figyeljetek, én azt hiszem, most lelépek.

- Mi? Most komolyan? Ilyen hamar? De hát miért?  Most fog jönni Justin Bieber! Állítólag vámpírnak fog beöltözni. Én ezt nem hagynám ki a helyedben - mondta Nikki.

- Megnézném szívesen, de nem érzem magam valami eget-rengetően, úgyhogy mulassatok jól.

- Hát jó. Akkor pihend ki magad, és akkor majd beszélünk. Amúgy hol van Silver? Csak, mert még nem is láttam - érdeklődött Dakota.

- Tényleg, hol van Silver? - kérdezték szinte egyszerre.

- Ó, hát nem mondtam? Reggel elég rosszul volt, még hányt is, és mivel nem lett jobban, nem jött el. De mindenkit puszil, és üzeni, hogy bepótoljuk egy bulival, majd nálunk.

- Hú, szegény. Mondd meg neki, hogy jobbulást! - fűzte hozzá Kellan.

Ash oda jött hozzám, és megkérdezte.

- Ian miatt akarsz lelépni?

- Nem, dehogy. Nem miatta, tényleg.

Ash gyanakodó pillantást vetett rám.

- Ash komolyan, nem ő az oka, hogy el akarok menni.

- Tehát van oka, hogy el akarsz menni.

- Igen van, de nem Ian.

- Oké, akkor ki?

- Rob. Teljesen megbolondult!

- Miért, mit csinált?

- Hát… - Nem tudtam befejezni, mert valaki megérintette a vállam. Hátra fordultam, hogy megnézzem ki az.

- Beszélhetnénk? - kérdezte Rob.

- Ne haragudj, de semmi kedvem veled beszélgetni! - És visszafordultam. Ash  értetlen arckifejezéssel nézett, hol engem, hol Robot. Látszott, hogy nem nagyon érti, mi a fene történhetett velünk.

- Kérlek. Beszéljük meg - hallottam Rob kérlelő hangját a hátam mögül.

- Én azt hiszem, inkább… ö… magatokra hagylak -  mondta Ash, és ott hagyott minket.

Kelletlenül hátrafordultam Robhoz.

- Mit akarsz még a fejemhez vágni? - kérdeztem dühösen.

- Nagyon sajnálom, amit az előbb mondtam neked. Tényleg nem tudom, mi a fene üthetett belém. Meg tudsz nekem bocsátani?

Olyan könyörgő arccal nézett rám, hogy normális esetben, bármit teljesítettem volna neki, de most túlságosan is dühös voltam.

- Tudod mit? Én inkább megkeresem Iant, mert sajnos még nem csináltuk elégszer, és már ki vagyok éhezve!

- Most miért csinálod ezt? Bocsánatot kértem!

- Óh, már ne is haragudj, de azt hiszed, ezzel el van intézve? Úgy beszéltél velem, mintha egy utolsó kis ribanc lennék!

- Tudom, és sajnálom.

- Rob, ha befejezted, akkor én tényleg megyek, mert tényleg ki vagyok éhezve - mondtam gúnyos hangon. Megfordultam, hogy ott hagyjam - ismét -, de váratlanul Rob újból megszólalt, és (újból) visszarántott.

- Figyelj, nem unod még ezt a folytonos ráncigálást? Mert én már nagyon!

- Nem akarom, hogy így váljunk el ma este.

- Én se akarom - mondtam lehajtott fejjel, mert nagyon szerettem Robot, és fájt, amiket a fejemhez vágott.

- Akkor meg tudsz nekem bocsátani?

- Meg. Bár legszívesebben elküldenélek… tudod hova.

- Tényleg sajnálom! Megölelhetlek?

- Hát persze.

Miközben megölelt, leheletét a vállamon éreztem. Egészen beleborzongtam.

- Örülök, hogy megbeszéltük.

- Hát még én. Utálok veszekedni veled.

- Én is, nagyon. - És még közelebb vont magához.

- Szeretlek – mondta.

- Én is. – Szerettem mint legjobb barátot, és ez már így is marad. Örökké jó barátok.

Ash a hátunk mögül szólalt meg: - Látom minden oké köztetek.

- Igen, most már - válaszoltuk egyszerre, amin jót nevettünk.

- Akkor gyerünk, mert kezdődik a műsor.

Együtt néztük végig a 100 Monkeys, Justin Bieber és Christina Aguilera előadását.

Justin fellépésénél Kristen egyszer csak felkiáltott.

- De cuki! Próbál utánozni minket!

Erre mindenki hangosan felnevetett, mert Justin éppen vámpírfogakkal és mű vérrel akart vámpírt imitálni, de nagyon nem ment neki.

- Ja! Próbál menő lenni! - röhögött Kellan. Erre még jobban nevettünk.

 Ahogy az arctalan tömeget bámultam, észrevettem, hogy Ian közelít felém.

- Ne haragudj! - mondtuk egyszerre.

- Csak megvártam míg meg száradok. Utána meg annyian letámadtak, de már itt vagyok – magyarázkodott.

Teljesen elfelejtettem Iant. Persze, neki ezt inkább nem mondtam.

- Óh, nem baj. Engem is sokan lefoglaltak.

Miközben mi beszéltünk Rob és Ash is minket néztek.

Aztán Rob olyat tett, amit nem vártam volna. Oda jött hozzánk, és mézes-mázos hangon megszólalt.

- Drágám, bemutatnál a barátodnak? - Kezét közben derekamra tette. A többiek is értetlenül bámulták Robot, akárcsak én.

Csak néztem bambán, még akkor se tudtam mit mondani, mikor mindenki nézett rám, hogy mikor óhajtok már végre megszólalni. Nem bírtam felfogni miért teszi ezt.

- Sebaj, akkor majd én. Robert Pattinson - nyújtotta a kezét.

- Ian Somerhalder. - A kelleténél erősebben szorították meg egymás kezét. Ian gyanakodva, felvont szemöldökkel kérdezte: - Ti... együtt... vagytok?

- Igen - vágta rá azonnal Rob. Én még mindig ugyanúgy néztem, de erre már felfigyeltem, és drágalátos „barátomhoz” fordultam.

- Elnézést Ian. Rob, beszélhetnénk?

Válaszra sem várva húztam magam után Robot.

- Már megint mi a fenét művelsz Rob? Ehhez nem volt jogod! Megmagyaráznád, hogy ezt most miért kellett?!

- Tudod, én csak megtettem azt, amire te nem voltál képes. Leráztam rólad.

- De... de mégis miért? Majd ha akarom, akkor én fogom elküldeni, nem te! Erre semmi szükség nem volt!

- Most haragszol?

- Ezt most komolyan kérdezed?! Rob, el se hiszem, hogy ez te vagy! Sose viselkedsz így! Egyszerűen fel nem foghatom, mi van ma veled! Tudod mit? Messzire kerülj el!

- De én csak...

- Nem érdekel. Majd akkor keress, ha megjött az eszed. Addig ne! - Azzal ott hagytam, és visszamentem Ianhez.

- Minden rendben van?

- Persze, minden oké - hazudtam, az idegességtől remegő hangon.

- Ezt neked rendeltem - mutatott a pulton lévő poharakra.

Én pedig megfogtam és lehúztam az egészet. Kicsit erős volt, de most ez kellett.

- Hű, oké. Biztos, hogy minden oké közted és Rob között?

- Nem, szakítottunk. Miket beszélek, hisz még csak nem is jártunk! De ha jártunk volna, na akkor most szakítottunk volna!

- Hát… Hazudnék, ha azt mondanám, sajnálom.

- Tudod, én is. Nem lépünk le valahová, csak mi ketten? – kérdeztem, Ian meg majdnem félre nyelte az italát.

- Hát biztos vagy benne, hogy…

- Igen! Menjünk, légyszi.

- Oké. - Összeszedtük a holminkat és leléptünk. Nem érdekelt senki és semmi. Iannel akartam lenni, és kész. Én is le tudom állítani, ha úgy akarom. Ne szóljon már senki bele abba, hogy mit teszek. Túlzásnak tartottam, amit Rob művelt, és már csak azért is Iannel léptem le, hogy egye meg a féltékenység, vagy akármi is váltotta ki belőle ezeket ma este.