9. Fejezet: Ianek - Olyanok

 Sziasztok! Bella vagyok, és meghoztuk az új fejezetet, amin már személy szerint két napja folyamatosan dolgoztam. :) De megérte, szerintem legalábbis, mert nekem egészen tetszik. :) A címből szerintem kitűnik, hogy kiről is lesz szó, úgyhogy nem is koptatom tovább a billentyűket, Jó Olvasást!
(Kritikának még mindig örülünk)


(Silver szemszöge)

Mire megfordultam, Ian már a székemen ült, és érdeklődve nézelődött. Én kicsit zavarban voltam, úgyhogy gyorsan bemásztam az ágyam legvégére, a sarokba, és próbáltam úgy tenni, mint akit nagyon nem érdekel, hogy egy idegen pasi a szobáját stíröli.
- Tetszik a szobád – mondta végül Ian, és rám nézett.
- Köszi – motyogtam, és én is körbenéztem. Való igaz, nagyon szerettem a szobámat.  A fal egyszerű fehér színű volt, de szinte ki se látszott a sok fényképtől, zászlóktól és polcoktól. A szőnyegem élénkvörös, és nagyon puha volt. Az íróasztalomon volt a gépem, és egy kis hely az íráshoz, régebben pedig a tanuláshoz. A falon egy hosszú polc volt, amin a könyveim foglalták a helyet, néhány más kacattal egyetemben. A kétszemélyes ágyam pedig egészen be volt tolva a falig, mivel imádtam a fal felé fordulva aludni. De a legjobb dolog a szobámban az ablak volt. A nélkül lehetett kiülni a széles párkányára, hogy leestem volna.
A csendet végül én törtem meg.
- Azt már tudod, én mit kerestem fent... De te? Eltévedtél vagy mi? Lia mondta, hogy meghívott, amit nem tartottam túl jó ötletnek, de…
- Miért is nem tartottad jó ötletnek? – kérdezte kíváncsian.
- Öhm… Én kérdeztem először! – vágtam ki magam.
Ian egy darabig még fürkészően meredt rám, aztán vállat vont.
- Csupáncsak olyan „vendégszerető” fogadtatásban részesültem, hogy jobbnak láttam eljönni.
Kezdtem sejteni, hogy miről beszél.
- Találkoztál Robbal? – kérdeztem rá. – Mit csináltál már, hogy bedühödött?
Ki tudja, mivel ingerelte fel. Bár amilyen féltékeny volt rá, nem csodálnám, ha már a puszta látványa is idegesítené. Főleg, ha még Ian is rájátszott, és nyíltan flörtölni kezdett Liával. Ha Rob helyében lennék, és nekem tetszene egy lány, engem is rohadtul irritálna egy ilyen pali. Süt róla, hogy egy tipikusan nőfaló szépfiú. Teljes mértékben Rob mellett álltam, hiszen már alakulóban van köztük valami, amire igaz, hogy ez a féltékenykedés rásegített, de nem lenne jó, ha most barmolná szét őket Ian.
- Én?! Az égvilágon semmit! Lia ajtót nyitott, aztán megjelent Rob is… Mérges volt Liára, és elhívta valahova, aztán visszajött, és nekem esett. Inkább eljöttem – mutogatott ingerülten.
- El, vagyis… Fel?
- Mivel le akartam ugrani… Nem, csak vicceltem – mosolyodott el. – Lia úgy is utánam jött volna, de így ő lefelé indult. Meg akartam várni, míg visszamegy, és aztán elmenni. De közbejöttél te és a… baleset.
- Hát igen. Ha nem kiáltottál volna rám, akkor nem billentem volna meg, és ha nem ugrottál volna oda, akkor nem vágtalak volna orrba! Bár az is igaz, hogy akkor leestem volna, mivel az orrod hozott vissza az egyensúlyba. Szóval... Köszönöm az orrodnak! - magyaráztam teljes beleéléssel. Ian elég furán nézett rám, és a végén elnevette magát, mire én összevont szemöldökkel néztem rá.
- Ez igenis így van! - húztam el sértődötten a számat.
- Efelől nincs kétségem - hagyta rám mosolyogva. - Majd emelek valami szentélyt az orrom aranyból készült szobormásának.
-Benne vagyok! Van is egy ismerősöm, aki nagyon ügyes szobrász, majd szólok neki, és... - húztam az agyát.
- Na-na-na-na-na! Csak vicc volt, nehogy komolyan vedd! Nem kell nekem semmifé... Öhm... Csak hülyéskedtél, igaz? - zavarba jött arccal nézett rám, miközben a gyűrűjét csavargatta.
Bólogatni kezdtem. - Aham.
- Nagyon jó… - jegyezte meg epésen. – De térjünk vissza egy másik témára, nevezetesen, hogy miért is nem örültél annak, hogy én is jövök!
Upsz. Nem gondoltam volna, hogy még emlékszik, azért elég jó volt a terelésem. Most mit mondjak neki? Azért, mert eléggé hírhedt vagy, és mert nem bírom azt a nőcsábász képedet?! Ami végül is nem igaz, eddig legalábbis nem volt olyan szörnyű a társasága, inkább zavarba ejtő… néha.
- Hát… Én csak... Nem az, hogy nem örülök neki… Nem mintha örülnék neki, vagyis… Nem tartottam jó ötletnek. Azért Lia mesélt nekem Rob reakciójáról, és nem akartam, hogy itt is az legyen. Rob nagyon féltékeny!
- Igen, vettem észre… De hivatalosan csak barátok, nem? – kérdezte felcsillanó szemekkel.
- Ja. Nem mintha bejelentenék a tévében, ha mégsem… - válaszoltam unottan.
- Akkor még van esélyem! – jelentette ki nagy vidáman Ian. – Persze, akkor is lenne, ha együtt lennének.
Erre elfutott a pulykaméreg.
- De nagyképű valaki! Te csak ne állj közéjük a hülye kék szemeiddel, meg rosszfiús sármoddal! – álltam neki. Ian elkerekedő szemekkel, döbbenten bámult. - Végre kezdenek összejönni, és nem csak barátként tekinteni egymásra, erre jössz te, és mindent szét akarsz barmolni, csak mert olyan kedved van! De nem fogom hagyni, nehogy azt hidd!
Én még mindig dühösen fújtattam az előbbi kirohanásom után, Ian meg csak meredten nézett rám, aztán hirtelen elmosolyodott.
- Féltékeny vagy?
Hitetlenkedve meredtem rá, aztán megcsóváltam a fejem.
- Reménytelenül egoista vagy.
- Oké, ez igaz, de attól még lehetsz féltékeny! Egyébként meg, hogy tervezted ezt a „Nem fogom hagyni!” dolgot? Tervek… esetleg? – érdeklődött finoman.
Én még mindig a féltékenységen puffogtam, de ezen elgondolkodtam. Végül is, nem követhetem Lia minden lépését, de bíztam benne, hogy hallgatna a bölcs barátnői tanácsra. Amit természetesen tőlem fog kapni! Aztán majd meglátjuk. Mikor ezen ötletemet felvetettem Ian előtt, ő gátlástalanul kiröhögött, mire csúnyán néztem rá.
- Ugye nem gondolod, hogy Lia hallgatna is akárkire? Nem ismerem régóta, de annyi azért világos, hogy a maga feje után megy mindig – mondta lenézően, hogy én ezt nem tudom.
Szépen vagyunk! Még a saját barátnőmről is kioktat! Elegem van! Jó, gondoltam, hogy Lia makacs, de azért reménykedni szabad. Meg mit szól bele?! Miért kell neki ilyen jó emberismerőnek lennie?!
- Egy próbát azért megér.
Ian arca erre a mondatomra elkomorult.
- Tényleg azt hiszed, hogy Lia nekem nem számít? Hogy akkora nagy nőcsábász vagyok, hogy nem lehet normális kapcsolatom? Hogy nem akarhatok ilyet? Nekem fontos Lia, még sosem találkoztam ilyen lánnyal, mint ő! – hangja most nagyon őszintén csengett. - Egyezzünk meg. Én nem fogok tisztességtelen dolgokhoz folyamodni, te pedig nem leszel ellenem… Tettlegességben. Aztán meg azt gondolhatsz, amit akarsz.
Na, kösz… Ennyire le se szarja a véleményemet?! Nagyon felemelő. De az ajánlattal kapcsolatban meg… Mit veszíthetek? Lia remélhetőleg elmond nekem mindent, és ha valami olyat tenne Ian, akkor megszegem az egyezségünket. Talán még jót is tenne Ian jelenléte Rob és Lia kapcsolatának. Kiderülnének dolgok, mint ahogy eddig is. Már csak rá kéne vennem egyiküket, hogy valljon színt a másiknak és voálá! Az meg eszembe se jutott, hogy féltékeny lennék. Hiszen nem is az esetem! Nem mintha tudnám, hogy milyen az esetem, de biztosan nem az ilyen… ilyen… Ian félék!
Miután ezt ilyen szépen megbeszéltem magammal, és Ian még mindig várakozóan nézett rám, ezért úgy döntöttem, kinyögöm végre: - Oké, megegyeztünk.
Ian elégedetten dőlt hátra a székemben, és egy félfordulattal az asztalomat kezdte szemrevételezni. Nem tudtam, mit néz olyan meredten, de aztán felemelt egy fényképet.
- Ők kicsodák? – kérdezte rám se nézve.
Ismertem azt a képet. Lara, Tamina, Lia és én voltuk rajta. Még akkor készült, mikor először meglátogattuk őket Los Angelesi otthonukban. A ház előtt álltunk, és az egyik arra járó szomszédot kértük meg, hogy csináljon rólunk egy fotót.
- Lara és Tamina, a barátnőink – válaszoltam zavarodottan. – Miért?
Ian lassan visszatette a képet.
- Csak kíváncsi voltam – mosolygott végül rám, de nekem még mindig gyanús volt valami, így mesélni kezdtem, hátha kiderül valami.
- Régen San Fransiscoban laktak ők is, aztán a munka és a tanulás miatt költöztek L. A-be. Lara még most is egyetemre jár, Tami pedig egy étteremben főzőcskézik. Pár nap múlva megyünk náluk két hétre. – Eddig Ian folyamatos pókerarcot vágott, de utolsó mondatomra megfeszültek arcizmai.
- Ennyire jóban vagytok? – kérdezte mosolyogva, bár szerintem kicsit erőltetettre sikeredett.
- Mi négyen elválaszthatatlanok voltunk pár éve, csak hát a távolság sokat számít – meséltem szomorúan. – Mi itt kaptunk munkát, ők pedig elköltöztek, hogy valóra váltsák álmaikat. Aztán persze semmi sem úgy alakult, ahogy azt tervezték. De talán nem is baj. Talán már ők sem bánják. Néha az élet jobban tudja, hogy mi a jó nekünk, mint mi magunk.
- Nem is tudtam, hogy te ilyen kis filozófus vagy – mosolygott gúnyosan Ian.
- Semmit se tudsz rólam, szóval ezen az alapon lehetnék valami szadista pszichopata is. Ahogyan te is – vágtam vissza.
Nem is tudtam, hogy mi van velünk. Miért marjuk egymást ennyire? Mielőtt bejöttünk volna ide, olyan jól elvoltunk, leszámítva a tetős esetet. Most meg… De végül is nem panaszkodom, Iannel még vitatkozni se unalmas.
- Pedig egész jó emberismerő vagyok.
- Igen? Akkor lássuk! Mit tudsz rólam? – kérdeztem kihívóan.
- Hm… - Ian elgondolkodva tekintett körül. - Azt már tudom, hogy kicsit ügyetlen vagy, lásd: tető. A sok könyvből ítélve, szeretsz olvasni, és szereted a piros és ezüst színt.
Csodálkozva néztem rá. Erre meg miből jött rá? Jó, oké, a szobámban sok a piros dolog, de az ezüst vajon honnan jött?
- Az ablakon látszik, hogy sokat szoktál ott üldögélni, szerintem te afféle megfigyelő lehetsz. Szereted a zenét és a sportokat, de nem vagy fanatikus rajongója semminek. Viszont nagyon sok mindent szeretsz, azért ilyen nagy a kavalkád a szobádban. Néha könnyen zavarba lehet hozni, de legtöbbször kerülöd ezeket a helyzeteket. Viszont amin meglepődtem, és nem néztem volna ki belőled az az előbbi kirohanásod volt. Mikor megvédted Liáékat. Inkább tűntél olyan embernek, aki átsiklik a dolgok felett. De úgy látszik, rosszul gondoltam – fejezte be gondolatmenetét.
Én csak hápogni tudtam, és még mindig a hallottak feldolgozásának folyamatában voltam. Végül csak találtam valamilyen csípős megjegyzést.
- Ühüm. És ebből mennyi derült volna ki számodra, ha nem látod a szobámat? Szerintem inkább jó szobaismerő vagy. De ember, az nem. Abban igazad van, hogy megfigyelő vagyok, és nem cselekvő. Csak a végső esetben szoktam tenni is valamit.
Legalábbis eddig így volt – tettem hozzá gondolatban. – Mi sem bizonyítja jobban az ellenkezőjét, minthogy beleszólok Rob és Lia dolgába. De majd megváltoztatom ezt. Hiszen én nem ilyen vagyok, és nem használ senkinek a kotnyeleskedésem. Vagy igen, de akkor sem az én dolgom.
- Ha te ilyen jó megfigyelő vagy, akkor mutass valamit! Mit sikerült kifigyelni rajtam? – kérdezte Ian kíváncsian.
Ajaj. Ezzel megfogott. Általában tényleg ki tudom ismerni az embereket elég hamar, de Ianről csak feltételezéseim voltak. Meg az, amiket hallottam róla. De ez a két dolog éles ellentétben áll egymással.
- Nos, elég nehéz kiigazodni rajtad, ami szerintem azért van, mert teljesen tisztában vagy a hatásoddal, és ki is használod rendesen. Viszont nem vagy rosszindulatú, sem bunkó. Csak talán…
Zavartan hallgattam el és bámultam a szőnyeg sarkát. Aztán mikor rájöttem, hogy mi hozott zavarba, még jobban zavarba jöttem. Mióta zavar engem, hogy kimondom, amit gondolok valakiről? Még ha rossz a véleményem, akkor is.
- Csak talán? Ki vele, mi a rossz bennem? – noszogatott kedvesen Ian. Én hülye meg felnéztem az arcába, azon belül a kékesszürke szemeibe.
- Talán kicsit egoista és öncélú vagy. De ez is érdekes, mert közben tudsz kedves is lenni, szóval nehéz eset vagy. És kiszámíthatatlan. Nem tudom, hogy mikor vagy őszinte, és mikor színészkedsz. Ennyit rólad.
Ian elgondolkodva bámult maga elé, én meg úgy döntöttem, ideje kimennünk a többiekhez.
- Különben a többiekkel jól kijöttél? Csak Robbal volt gubanc, nem igaz? – kérdeztem rá.
- Öhm, mi? – zavarodottan pillantott rám. – Ja, igen. A többiek jó fejek.
- Akkor indulás kifele, nem üldögélhetünk itt egész este – pattantam fel az ágyból, hogy aztán az ajtó felé vegyem az irányt. Mikor láttam, hogy Ian még mindig ott ül, kérdőn néztem rá.
- Csak akkor megyek ki, ha megvédesz! – nézett rám nagyra nyílt kölyökkutya szemekkel. – Mondd, hogy megvédesz, és veled megyek bárhová – viccelődött, én meg csak szem forgatva bólintottam.
A nappali olyan volt, mint egy csatatér. Az asztal félrehúzva, rajta poharakkal, üvegekkel, kajával, meg egy telefonkönyvvel. Az meg hogy kerül ide? Gondolatban vállat vontam.
Körbe nézve megláttam Kellant, egyik kezében csoki öntetes flakonnal. Éppen nagy beleéléssel nyalta le a másik kezéről az odakent csoki mázt. Ezek szerint ő se józanodott még ki.
Úgy döntöttem, hanyagolom még egy ideig Kelt, ezért a másik oldalt nevetgélő Dakotáék felé vettem az irányt. Bár nem jutottam messzire, mivel kábé a második lépésemnél beleakadt a lábam valami pirosba, és megállíthatatlanul kezdtem előre dőlni. A földnek csapódástól végül az Egoista Kékszemű (alias Ian) mentett meg azzal, hogy elkapta a derekam és megtartott. Mormogtam valami köszönetfélét, aztán dühösen kaptam fel a szőnyegről mindennek az okozóját, egy piros tangát. Ami az ÉN tangám volt! De határozottan emlékeztem rá, hogy nem itt hagytam. A fürdőszobában volt még utoljára. Türelmetlenül vágtam zsebre és indultam meg újra a lányok felé. Menet közben észrevettem, hogy Rob és Lia hiányoznak, amit elégedetten nyugtáztam.
De nem sokáig örülhettem, mert amint elértem a csajokat, nyomomban Iannel, Rob vágódott be a szobába. Igen, szó szerint vágódott, nem tudom, mi ingerelte fel ennyire. Leült a kanapéra, úgy látszik, nem vette még észre Iant.
Pár pillanat múlva Lia is megjelent, és egyenesen felénk vette az irányt.
- Silver! Na, végre! – sóhajtott fel Lia, mire Kel felkapta a fejét és rám nézett.
- Nicsak, előkerültél Sil cica! Kár, hogy lemaradtál itten a nyalakodásról! Pedig de szívesen le…
- Ez meg mit keres megint itt? – vágott közbe Rob, Ianre nézve.
- Na, most állj le Rob! Kibírnátok végre, hogy ne essetek egymásnak? Könyörgöm, halasszátok későbbre, ne mások előtt veszekedjetek! – szidtam le Robot.
Taylor ekkor bizonytalanul szólalt meg: - Nekem lassan menni kéne.
Erre a többiek is helyeslően bólogatni kezdtek. Liával próbáltuk kicsit marasztalni őket, de nem nagyon erőlködtünk, mert mi is fáradtak voltunk. Végül mindenkitől elbúcsúztunk, nagyjából a szemetet is kihordtuk, a többit meg úgy hagytuk. Holnap lesz még rá elég időnk. Pontosabban ma, mert már éjfél is elmúlt. Fáradtan kívántunk egymásnak jó éjszakát, majd mindketten bevackoltunk magunkat a szobánkba, és én álomtalan álomba merültem.

Fejléééc

Na elfelejtettem mondani valamit h a fejléc az szilvikémnek köszönhetőő bezony bezony naddon széép őő már csak zsenike az ilyenekhez nagyon ért hozzá és szereti is csinálni és még büszke is rááá:P Na szóóval mivel ez a művecske Bellának is és nekem is nagyon teccik ezért ez lett a mi kis fejlécünk és ki tudja lehet h lesz méég ilyenXD(ilyen)XD na csak ennyit akartam!!Megosztani  nagyon köszi az én szilvimnek!!!!!!Puszííí:*(L)<3

8. Fejezet: Az öntet visszanyal!

 

(Lia szemszöge)

Az üres flakonnal a kezemben tértem vissza a többiekhez, közben reménykedtem, hogy Ian jó kezekben lesz barátnőmnél. Bár, ahogy visszaidéztem kinézetét, korántsem voltam benne olyan biztos. De majd Sil kezelésbe veszi!
Bent már eltolták az asztalt, és most a helyüket keresték.
Én lehuppantam Rob és Kris közé, és középre raktam az üveget.
- Ki fogja kezdeni? - tettem fel a kérdést, mire Ashley lelkesen jelentkezett.
Első körben sikeresen kipörgette Jacksont, aki ezt mosolyogva vette tudomásul.
- Felelsz, vagy mersz?
- Hm... Úgyse tudsz olyat kérdezni, úgyhogy felelek! - válaszolta magabiztosan.
- Ohhó! Biztos vagy te abban? - Ash kihívóan mérte őt végig, mire Jackson kicsit összébb húzta magát.
- Hány emberrel csókolóztál már az itt jelenlévők közül?
Jack kicsit meglepődött a kérdésen, aztán töprengve számolni kezdett. Pár másodperc után kibökte: hattal.
Erre Elizabeth csodálkozva nézett körül.
- De hát összesen van hat lány, és velem nem is csináltad!
Mindenki döbbenten bámulta Jacksont, aki erre zavartan vakarta meg a fejét.
- Nem mondtam, hogy csak lányokkal csókolóztam...
Kellan erre elszörnyedve meredt barátjára.
- Te kis homi! Kíváncsi vagyok, ki lehetett a khm... partnered. Várj, nem is! Inkább nem akarom tudni! - tartotta fel védekezően a kezét.
Jackson erre mérgesen fújta ki a levegőt.
- Nem vagyok homi! Csak azért csináltam, mert... ööö... Hagyjuk! - hallgatott el zavartan.
- Hihető, haver! - veregette meg a vállát Taylor, közben kivillantotta mind a 32 fogát, ahogy vigyorgott Jack zavarán.
- Jegeljük a témát, én jövök! Valaki most nagyon szívni fog! - fenyegetőzött az érintett, miközben a flakon felé nyúlt, és megpörgette azt. Nikkinél állt meg.
- Drága Nikki, felelsz, vagy mersz?
- Merek - húzta ki magát bátran Nikki.
- Lia, hoznál nekünk egy telefonkönyvet? - fordult felém Jackson.
Mikor visszatértem, odaadtam neki a mázsás könyvet, ő meg elkezdte lapozgatni azt.
- A feladatod mindössze annyi lesz, hogy felhívd... John Brownt, és telefon szex szolgáltatást nyújts neki!
Nikki erre felháborodottan kezdett levegő után kapkodni.
- Hogy mi? Meg vagy őrülve? Én? Egy idegennel? Soha!
- De bizony! És itt kell végigcsinálnod, előttünk!
Kel erre öblösen felnevetett, és vigyorogva várta Nikki válaszát.
- Jó. Rendben! Megcsinálom... - motyogta beletörődötten, majd kézbe vette az időközben előkészített telefont. - De ne röhögjetek bele!
Kihangosította a telefont, és hallottuk, ahogy kicsöng, majd valaki beleszólt.
- Igen, tessék? - hallatszott egy férfihang.
A továbbiakban kénytelen voltam ráharapni egy párnára, hogy ne visítsak fel a röhögéstől. Nikki hihetetlenül jól adta elő magát, egyre inkább belemelegedve a dologba. Először beadta a pasasnak, hogy nyert egy ingyen szolgáltatást, csak erre az alkalomra. Kicsit vonakodott a fickó, de végül megadta magát Nikki búgó hangjának, és kezdetét vette a nyögések, lihegések és különféle erotikus hangok és szövegek hosszú sora.
A társaság már egymás nyakában fetrengett a röhögéstől, Nikki hangját meg néha megszakította John Brown nyögése. Úgy látszik, élvezte a helyzetet.
Mikor végre véget ért a dolog, Nikki illedelmesen elköszönt, majd szigorúan ránk pillantott.
- Mit mondtam a nevetésről?

Ezután szemtanúi lehettünk egy Dakota- Kris smacinak, illetve annak, hogy Peter egy szál piros tangába rohangál kint a folyosón mondván, a pókerben nem csodálhattuk meg kidolgozott felsőtestét! Peter röhögve beleegyezett, és az ajtóban szétnézett, épp senki sincs-e kint, de pechjére épp egy idős néni császkált a folyosón, Pete meg nem ment ki. De mi jól meglöktük, mire ő jóformán kiesett a folyosóra, és takargatva magát ránk villantotta haragos tekintetét. Mi pedig csak mutogattunk, hogy mozogjon. Erre elindult, a nénike meg csak nézett rá. Már azt hittük, azonnal ráveti magát a táskájával, azt kiabálva: Szatír! De elszámítottuk magunkat! A nénike ugyanis rákacsintott, és elkezdett közeledni Peter felé! Ő meg, mint akit ágyúval lőttek ki, úgy elszaladt.
Peter Kellant pörgette ki, aki, mint a legtöbb mókamester, mert.
Ismertem már annyira Petert, hogy ő valami nagyon ütős feladatot fog kieszelni, és nem kellet csalódnunk. Kelnek Ashley képzeletbeli szülését kellett levezényelnie a lépcsőházban.
Ash szülő pózban elhelyezkedett a lépcső tetején, előtte Kel térdelt.
- Készen állsz? - kérdezte a "kismamától". - Akkor... Nyomj!
Nem tudom, a szomszédok vajon miért nem jöttek ki, hiszen elég hangosak voltunk. Egyfelől Ash fújtatott, néha egy-egy sikoltással megspékelve, másfelől meg Kel adta kiabálva az utasításokat. Mi pedig nevettünk.
- Gyerünk, lélegezz! Beszív, kifúj! Beszív, kifúj! És nyooomj!
- Bazdmeg nyomom, de nem jön!
- Ez az, már látom a fejét! Nyomj!
Végül sikeresen megszülték a gyereket, a köldökzsinórt Rob vágta el.
Most Kel következett. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor az üveg szája nem rajtam állapodott meg, hanem Robon.
Kellan elégedetten dörzsölgette nagy mancsait.
- Háhá!!! Kedves Robert Pattinson! Felelsz, vagy mersz?
- Merek? - kérdezte bizonytalanul.
- Még szép, hogy mersz! De lássuk csak, mit is kezdjek veled... - morfondírozott Kellan. Szemét többször is körbehordozta rajtunk, majd tekintete végül megállapodott rajtam. Nem tetszett nekem a nézése...
- Akkor lássunk egy kis fülledt erotikát ma este! Kérek öntetet emberek!
- Minek az? - kérdeztem érthetetlenül. - Csak nem azt akarod, hogy lenyalja valaki Rob testéről az öntetet? - Ezt már mosolyogva kérdeztem.
Kellan féloldalas mosolyra húzta száját, és rám kacsintott.
- Omg! Sok sikert Kristen! - nyomtam kezébe az öntetet.
- Ööö... Lia, nem Kristen lesz az, aki itt most nyalni fog, hanem te!
- Nem!
- És Rob...
- Nem!!
- Pedig téged.
- Nem!!!
- De-de.
- Á-á!
- Ó, de még mennyire, hogy nyalni fogsz!
- Nem! Nyaljon ő!
- Oké, ő is fog, nyugi.
- Én mért nyalok? - szólt közbe Rob.
- Esetleg cumizni szeretnél? Fogadok, te vagy a kis Jacky cica partnere khm... - rötyögött Kellan.
- Hé, nem vagyok cica, oké?! - háborodott fel Jackson.
- Hát persze, hogy nem. Na, de hogy ezt bizonyítsd, drága Rob, hogy nem vagy langyi-bandi, ezért nyaaaaalnod kell!!!
- De mi van, ha... - kezdett bele Rob, de nem fejezte be.
- Ha? Feláll? Rob, az lenne a gáz, ha nem állna fel. Főleg Liára.
- Khm... Én is itt vagyok.
- Tudom. Na, akkor kezdjünk bele, emberek! - mancsait pedig ismét összecsapta.
- Nem hiszem, hogy ez tetszene a többieknek, ugye?! - kérdeztem utolsó mentsváramként..
Erre mindenki tök egyszerre: Viccelsz?!
Így hát belekezdtünk, mivel mindenki látni akarta. A kis sunyik, mondtam is nekik, ha szex hiányuk van, akkor ne rajtunk éljék ki.
Lefeküdtem a földre, Rob pedig leöntött öntettel.
- Ez így nem lesz jó! Add csak ide! - Kellan kivette Rob kezéből az öntetet, és most ő öntött le.
- Hm, Lia-cica! Miért nem én kaptam ezt a feladatot? Most csak nézhetem!
- Kuss, Kel!
- Befogtam. -  És nagyokat sóhajtva tovább csorgatta rám.
- Háh, ez kész! Most pedig nyalj, kedves Robert.
Rob négykézlábra ereszkedett, és a combomtól felfelé haladva, nyalni kezdett. Végig nyalta a hasam, a melleim között és fel, egészen a nyakamig. Mondhatnám, hogy nem izgatott fel az, ahogy Rob épp engem nyal, de az jókora hazugság lenne. Már annyira jól esett, hogy mikor befejezte, azt akartam, nyaljon még. A francba, hol az az öntet?! Kérek repetát!
- Azt hittem, szexibb lesz! Hiányzik még egy kis erotika! - gondolkozott Kellan. - Meg is van.
Azzal kezébe vette az öntetet, és még egyszer végig öntötte a combomat, hasamat, két pöttyöt a mellemre, mellkasomra, nyakamra, számra, arcomra, karomra, ujjaimra... Szóval, mit ne mondjak. Kellan adott Robnak rendesen.Na meg persze, nekem is.
- Na, most aztán... Fel kell, hogy álljon! - célozgatott Kel, mutogatva Rob szerszámjára.
- Már cukormérgezést fog kapni, szerencsétlen! - szóltam közbe, de Rob csak nagyokat nyelt és pislogott, majd lassú tempóval neki kezdett.
Érzékien végig nyalt, olyan lassan, hogy azt hittem, menten magamra rántom, és mindenki előtt megerőszakolom. Úristen! Mi lett velem? Akit a legjobb barátomnak neveztem, azt most csak úgy lekapnám?!
Belenyögtem abba, ahogy nyal, elég sokszor, de most nem érdekelt, csak átadtam magam az élvezetnek. Néha-néha azért Rob is belenyögött, aminek én persze nagyon örültem. Mi lesz akkor, ha majd én kerülök sorra?
Mikor a számhoz ért, homályos tekintettel rám nézett. Száját kinyitotta, majd tekintete ajkaimra tévedt, és lassan közeledve óvatosan végignyalta először az alsó ajkamat, majd a felsőt. Az én szám is elnyílt, majd egy lágy puszival elvált ajkaimtól. Újra szemembe nézett, és le nem vette volna szemét az enyémről. Kezemet kezébe fogta, és lassan minden ujjamról lenyalta a csoki szirupot, én meg csak leamortizálva néztem őt. Mikor végzett, lefelé kezdett nézni magán. Mit keres ez?
- Khm... hát... öhm... - Rob felállt és kivonult a fürdőbe, mellesleg álló farokkal. Bazira eresztett szemekkel bámultunk utána.
- Csak felállt neki, akkor még sem homi. - mondta Kellan.
- Én végig azt néztem, és én mondom, már az elején ágaskodott neki - fűzte hozzá Jackson.
Mindenki tágra nyílt szemekkel nézett Jacksonra.
- Öregem, menj a közelemből! - mondta Kel.
- Az enyémből is - helyeselt Taylor, és már arrébb is ült.
- Jaj, ne már! Csak kíváncsi voltam.
- Aha-aha, persze.
- Jaj, fiúk! Hagyjátok már! - kelt Ash Jackson védelmére. - Én nagyon is tudom, hogy nem meleg!
- Én is tudom tanúsítani, bár csak egy csók volt köztünk, de az nagyon jó volt. - Nikki is Jack védelmébe állt.
- Szerintem is istenien csókol. - Ezt már Kristen mondta. - Mikor csókolóznunk kellet Edward és Bella szerepében.
- És milyen jó, hogy Jasper szerepét kaptad - mondta Ash.
Rob közben visszatért a fürdőből és mosolyogva nézett rám.
- Te jössz!
Így hát, most én vettem kezelés alá Robot. Én is végig nyaltam ott, ahol ő engem. Szeme elhomályosult, és ismét ágaskodott neki odalent. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy ezt váltottam ki belőle ismét.
- Hű, anyám! Adjon valaki egy párnát és hideg vizet! - mondta Kellan. - Asszem nekem is akadt egy kis khm... merevedési khm... problémám.
Erre mindenki csak vigyorgott Kel zavarán.
- Na jó, mossuk le ezt a sok csoki mázt magunkról - felhúztam Robot is magammal.
Bevonultunk a fürdőbe és egymás mellett tisztogattuk magunkat. De egyikünk se szólt a másikhoz. Talán Rob kellemetlenül érezte magát a dolog miatt. Ő hamarabb végzett, és se szó se beszéd, ott hagyott. Nagyot fújtattam magamban. Most meg mi a fene baja lehet? Mindegy, majd ezt is meg kell vele beszélnem, ahogy most már elég sok minden mást is...

Kövi rész:)

Na csajszikák ma jön a friss szóóóóóval majd olyan 1óra körül jön  adtól függ hogy Bellám mint és hogy tud feljönni!!Na de őszintén nekem ez a rész teccik nagyon ahhoz képest hogy bellus mondta  neki ez mennyire nem teccik jól összehoztuk de még a vége hiányzik ahhoz meg már hullák vagyunk tudjuk eléggé késve hozzuk bocsi is érte de mindig van vmi vagy pedig nekünk nincs ihletünk az egészhez  na de mind1 is nem pofázok máán annyit akk majd ma jön a friss!! pusszantás!!:)

7. fejezet: A buli 2.

Na megvan a fejezet, a következőő, lehet vihogni aki akar persze (rem
vikusom nem okoztunk csalódást Bellussal.XD)
Én rötyögtem jókat, amikor elképzeltem magam előtt a dolgokatXDXP
Na jó, mit mondjak, mivel húzzalak itt titeket páran, na jó semmivel majd gyüszünk csáájék, jó ojvaszászt!!xoxo<3

(Lia szemszöge)

A francba! Tudtam, hogy ez lesz! Na most mit csináljak?
- Semmi keresnivalód nincs itt! Épp bulit tartunk, úgyhogy akár már mehetnél is! – mosolygott gúnyosan Rob.
- Már megbocsáss, de engem Lia hívott meg, és ez az ő lakása, szóval… - hessegette arrébb a kezével őt, akinek rögtön lehervadt a mosolya, és kissé haragosan nézett rám. Ilyenkor hol van Silver?
- Tényleg meghívtad? Mégis minek? És miért nem szóltál róla? Hogy képzelted ezt az egészet, Lia?
„Sehogy” – akartam mondani, de inkább nem hergeltem tovább amúgy is ideges barátomat.
- Én… Nem tudom. Nem is kérdezted, hogy kik vannak meghívva! Különben meg, azt hívok meg, akit akarok, szóval… - majdnem elkezdtem én is hessegetni, mint Ian, de sikerült visszafognom magam. – Örülnék, ha beengednéd! – célozgattam rá, hogy arrébb állhatna a hülye ajtóból.
Oké, hogy nagyjából igaza van, nagyon igaza, de azt nagyon utálom, ha meg akarják mondani, mit tegyek és mit nem!
Rob, ha puffogva is, de félreállt, Ian pedig látványosan adott két puszit az arcomra.
Besétáltunk a többiekhez, akik éppen nagy semmittevésben voltak. Nem igazán tudtam, hogy Ashley-n kívül ismeri-e valaki Iant, így jobbnak láttam bemutatni, csakhogy ő megelőzött.
- Helló! Ian vagyok, és még mielőtt valaki nekem esne, Lia hívott meg!
Hát kösz, gondoltam magamban, bár szerintem csak Rob bánja, hogy itt van.
Mindenki némán figyelte Iant, aztán Ash kapcsolt.
- Szia! Jó újra látni! - mosolygott rá Ash és megölelte.
- Téged is! - válaszolta Ian.
Már fordult is a többiekhez. Mindenkivel kezet rázott, meg kezet csókolt. Igazi úriember - gondoltam magamban. Aztán éreztem egy erős szorítást a karomon. Rob volt az, és mielőtt bármit is tudtam volna reagálni, bevonszolt a szobámba, és sietősen ránk zárta. A falhoz nyomott, két kezével fejem mellett megtámaszkodva.
- Most meg mi van? - kérdeztem feszülten. Nem normális, hogy képzeli, hogy csak berángat ide, mikor mindenki kint van?! Agyament!
- Miért van itt?
- Már mondtam. Azért, mert meghívtam - mondtam lassan, tagoltan, hátha így megérti.
- Nem így értettem. Basszus, tudod te jól, hogy hogy értettem.- Egyre dühösebb lett, kezével a fejem mellett a falba vágott. Erre ellöktem magamtól.
- Nem vagy normális! Nyugodj már le! - De aztán leesett, hogy mi baja lehet.
- Már megint féltékeny vagy? - kérdeztem hitetlenkedve, de szám sarka akaratlanul is elégedett mosolyra húzódott..
- Miért nem érted már meg végre, hogy nem érzek semmit irántad?! - kiabálta az arcomba.
Annyira kibaszottul fájt, amit mondott, és ahogy mondta! Legszívesebben bezárkóznék ide a szobámba, és szét sírnám az összes párnám. Tudom, hogy érez valamit irántam, de nem tudom, miért ellenkezik. Bár, ha jobban belegondolok, én is azt teszem...
- Akkor? - kérdeztem tök nyugodtan, holott majdnem elsírtam magam.
- Mit akkor?
- Nyugodtan randizhatok Iannel, meg bárki mással, vagy másokkal. Kedvemre kufircolhatok, és... - kezdtem volna belemelegedni a dologba, de Rob feltett kézzel állított meg.
- Elég! Nem érdekel, kivel, hol és mikor. Csak Iannel ne!
- Aham! Most te komolyan azt hiszed, hogy ezt meg is szabhatod nekem?! Komolyan? Tényleg, Rob? Tényleg?!
Kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Igen, tényleg. - Úgy látszik, nem vette észre a kitörni készülő vihart, ami bennem dúlt.
- Hát tudod mit? Nem, nem és nem! Menj a francba! - Kezembe kaptam az első utamba kerülő tárgyat, ami egy váza volt, és már épp elhajítottam volna, de az a barom állat elkapta.
- Hohohohó! Lia, mi az eget művelsz? Állj már le!
Én folyamatosan dobáltam, mindennel, ami a kezem ügyébe akadt, de aztán leszorította kezeimet, és hátulról megölelve csitítgatott. Én pedig jól tökön rúgtam.
- Kapd be! - üvöltöttem, miközben lábammal alaposan belerúgtam a kis kincsecskéjébe.
- Úristen! Ezt most mért kellett? - roskadt össze a tökét fogdosva.
- Fáj mi? - vigyorogva leguggoltam mellé. Mert ő már nagyban négykézláb a földön markolászta magát kínjában. Amire nem számítottam hogy hirtelen leránt a földre, és rám fekszik.
- Élvezed mi, ha kínozhatsz? - kérdezte, nagyon közel az arcomhoz, és most ő mosolygott rám. Nem is mosolygott, hanem inkább gonoszul vigyorgott, egyenesen a képembe. Köpni-nyelni nem tudtam. Kezemet lefogta a fejem felett.
- És te élvezed, hogy rajtam tehénkedsz? - nyögtem, mert már igencsak levegő híján voltam.
- Hehe! Imádok tehénkedni!
- Ó, tényleg? Hát az jó, és akkor most egész este rajtam leszel? - érdeklődte kedvesen.
- Ha ez kell, hogy Ian Somerbigyula vegye a célzást, akkor igen.
- Milyen célzást? Rob, én igenis randizni fogok vele, és kész! Nem leszel itt mindig, hogy megtudd ezt akadályozni.
- Lia, kérlek ne csináld - olyan gyengéd volt a hangja...
- Miért, Rob? - kérdeztem én is, már szinte suttogva.
- Csak ne vele, oké?
- Jó, tegyük fel, hogy nem teszem, és nem megyek el vele randizni. Tudod mit? Akkor majd a tisztítós sráccal! Múltkor megadta a számát és... - húztam az agyát.
- Azzal se.
- Mi az, hogy azzal se?
- Mert, miért nem otthon mossa a holmiját?
- Ez komoly? Rob, ezt pont te mondod?! Be se tudod indítani a mosógépet! Egyáltalán tudod, hogy néz ki? - kérdeztem nevetéssel küszködve.
- Nagyon vicces vagy - jegyezte meg epésen.
Fantasztikus eszmecserénket a hirtelen nyíló ajtó, és egy hang zavarta meg.
- Ti meg mit csináltok itt a sötétben... kettesben... elvonulva a világtól... A sötétben-t említettem már? - csicseregte Ashley, az ajtóban állva.
- Ööö... hát mi ...Ez jó kérdés! Mért is vagy még mindig rajtam? - kérdeztem Robot.
Rob kelletlenül leszállt rólam. Felsegített a földről, és ő ment ki elsőnek a szobából, engem pedig Ash bevárt az ajtónál.
- Szóval? A sötétben… Ti ketten?
- Jaj, de tudtam, hogy rá fogsz kérdezni. Majd elmesélem.
- De mindent szóról szóra – lassan, tagoltan mondta, mint egy elme roggyantnak.
- Oké, Ash, azt hiszem, képes vagyok még felfogni, hogy mit mondasz.
- Jól van, na!
- Amúgy Iannel minden rendben?
- Persze. Már nagyba összehaverkodott mindenkivel. Amúgy meg mindenkinek feltűnt ám, hogy eltüntetek kettesben, szóval ment a poénkodás rendesen a fiúk között. És úgy láttam, mintha Iant zavarná a ti eltűnésetek.
- Nagyszerű! Ezért még számolok Robbal.
Bentről ekkor dühös kiabálás ütötte meg a fülünk.
- Jobban jártunk volna, ha el se jössz ide! – hallatszott Rob hangja.
- Remek! Nagyszerű! De ez már nem is rólam szól, igaz? Inkább Liáról! Hihetetlen, mennyire féltékeny vagy! Szegény lány lassan már bujkálni fog előled… és még egyszer elnézést, hogy megzavartam királyi szférádat! Érdekes, eddig senkit nem zavartam, csak te vagy ennyire… áh, inkább húztam innen a francba! Szevasztok!
Ajtócsapódás hallatszott, mi pedig rohantunk a nappaliba, ahol mindenki lefagyva állt. Csak Rob fújtatott, még mindig mérgesen, csendes magányában.
- Mi műveltél, Rob? – kérdeztem halkan, dühtől izzó hangon. Lesütött szemekkel fordult felém. Érezte, hogy ezúttal túl messzire ment.
- Hova ment Ian?
- Hallottad, nem? El – válaszolta Rob.
Erre inkább nem mondtam semmit, hanem kirohantam a bejárati ajtón. A balra vezető lépcsősor a tető felé vitt, de én jobbra indultam. Feltett szándékom volt utolérni Iant, és minimum bocsánatot kérni tőle, de az utcára kiérve hiába nézelődtem, sehol sem láttam. Elsétáltam a sarokig, hátha gyalog indult neki, de arra sem volt. Biztosan fogott egy taxit, és hazament, gondoltam csalódottan.
Fent már nagyjából lenyugodtak a kedélyek, de ez csak addig tartott, amíg meg nem láttak engem. Valószínűleg a kitörésemre vártak, amit Robnak szántam.
- Elment – mondtam nyugodt hangon. – Rob, veled még később számolunk, most nem akarom tönkretenni a bulit.
Mindenki meglepetten bámult rám, de végül Kellan hangja törte meg a csendet:
- Na, fiúk-lányok! Mehet a felelsz, vagy mersz?
Ám mielőtt még bárki bármit mondhatott volna, észrevettem, hogy valaki hiányzik körünkből.
- Hol van Silver?


(Silver szemszöge) 

Gondolataimba merülve álltam a tető szélén, ami elég őrült ötletnek tűnt, tekintve, hogy nem teljesen voltam józan. De pontosan ez volt az oka, hogy otthagyva a bulit és Kellanékat, feljöttem a tetőre, bámulni a fényeket.
San Fransisco nagyváros volt, és én, bár csábított a nyugalom gondolata, sosem hagynám el az otthonomat. Itt születtem, itt jártam iskolába, és most is itt élek és dolgozom.
Ahogy a hajamat finoman lobogtatta a szél, éreztem, ahogy egyre jobban tisztul ki a fejem az alkohol mámoros hatásától.
Ennek ellenére, mégsem hallottam a halk ajtócsapódást és lépéseket a hátam mögött. Úgy látszik, túlságosan lefoglalt a város látványa.
A hangos kiáltásra viszont már felfigyeltem. És mivel felfigyeltem, meg is akartam fordulni, hogy ugyan vajh, ki kiabál rám a hátam mögül?
Ám úgy látszott, túl nagy lendületet vettem. Kibillenve az egyensúlyomból próbáltam a karjaimmal kalimpálva visszanyerni azt, miközben egyszerre több dolgot is észleltem, hála az adrenalinnak.
Először is feltűnt, hogy elmosódottan, még szebbek a fények. Erről eszembe jutott, hogy valószínűleg nem vagyok normális, hogy a halál küszöbén ilyenekre gondolok.
Erről pedig eszembe jutott, hogy hoppá! Meg fogok halni! Kész, vége, ennyi volt! Szemeim előtt viszont nem akartak leperegni életem pillanatai, hanem, mint egy neonfelirat, villózott a gondolat: Basszus! Nem fogom látni a Twiligh folytatását! Mekkora szívás!
Ám ekkor éreztem, hogy még mindig kalimpáló jobb kezem valami keménybe ütközik, amitől nagy nehezen hátratántorodtam.
Aztán minden olyan gyorsan történt! Léptem, botlottam, ütköztem és zuhantam, aztán hirtelen ott találtam magam…
Ööö… Hogy került ide Boone?!
Szóval ott találtam magam a földön, alattam Ian Somerhalderrel! Micsoda furcsa véletlenek… Szép második találkozás.
- Szia! – nyöszörögtem, mire csak egy nyögés volt a válasz.
- Jól vagy? – folytattam rendületlenül az ismerkedést, de aztán leesett, hogy ez egy elég hülye kérdés lehetett, tekintve, hogy még mindig rajta tehénkedtem.
- Dem igazsán... – válaszolta, miközben fél kezével összecsípte vérző orrát.
- Te jó ég! Hiszen ömlik az orrodból a vér! Mi a fene történt veled?
Erre kelletlenül elhúzta a száját, és hitetlenkedve meredt rám. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg az a kemény dolog, amibe a kezem ütközött, na, az volt Ian orra.
Bocsánatkérően pislogtam rá, mire azért ő is elmosolyodott. Valószínűleg totál idiótának nézett, ami nem volt nehéz, ezek után.
Nem igazán mertem a szemébe nézni, de amikor elkezdett alattam mocorogni, leesett, hogy éppen a mellkasát bámulom, és kénytelen voltam felnézni. Ő csak huncutul bámult engem, mire elpirultam. Hogy lehetnek valakinek ennyire kék szemei? Valószínűleg már a számat is eltátottam, úgy néztem a szemeit, és már eléggé kipirosodtam, ami nálam nem volt újdonság. Illetve abban a tekintetben az volt, hogy bár én nagyon pirulós vagyok, de ez főleg pasik társaságában következik be, és mivel nem sokat pasizom, annyira azért nem gyakori nálam ez a jelenség.
Ahogy látta, hogy milyen paradicsomszínű lett a fejem, vigyora kiszélesedett, és még egy kicsit fészkelődött alattam, totál nem zavartatva magát, hogy folyik az orra, és rajta fekszem. Éreztem, ahogy szinte minden testrészünk összeér, amitől nagyon zavarba jöttem. Ideje véget vetni ennek! Igyekeztem gyorsan felpattanni róla, csakhogy nem ment az olyan könnyen!
Elsőnek feltornáztam magam a karjaimmal, mivel már jóformán a mellkasán feküdtem, nem beszélve a többi testrészemről.
A hasam viszont így még jobban hozzá nyomódott, amitől akkorát „ugrottam” (csak fejben), hogy eddig kinyújtott lábammal, ami az Ő lábai között volt, gyorsan feltérdeltem, felállás céljából.
Egyvalamire azonban nem számítottam… Nevezetesen, hogy túlságosan is közel voltam hozzá, aminek az lett az eredménye, hogy térdem a felhúzás folyamatában megállt, csakhogy elég későn, ugyanis éreztem, hogy valamibe (a lába között) nagyon (de nagyon!) bele ütközik.
Ian szegény erre már csak egy fájdalmas nyögéssel reagált, és enyhén összerándult.
- Upsz, bocsi! Ne haragudj, annyira béna vagyok! – mentegetőztem.
- Ühüm – Ian összeszorította a száját, úgy préselte ki ezt az egy szót.
- Jól vagy? Felbírsz állni? Gyere, menjünk le gyorsan! Kérsz rá egy kis jeget? Ha már itt tartunk, az orrodat se ártana lekezelni! Remélem nem lett semmi komolyabb baja! Apa egyszer azt mondta, hogy egy orrtörésbe bele is lehet halni, ha a szilánkok elérik az agyat! – és csak mondtam és mondtam, megállás nélkül, miközben segítettem feltápászkodni Iannek.
Ő csak rémülten meredt rám, főleg a meghalós résznél, ezért gyorsan hozzátettem.
- Ó, mármint, neked biztos nem lesz semmi bajod, ne aggódj!
Miután sikerült felimádkoznom a földről, nem törődve tiltakozásával, fél kezemmel átkarolva, elindultunk lefelé.
Az utat lassan, az én részemről sűrű bocsánatkérésekkel, az övéről elfojtott nyögdécseléssel tettük meg.
Az ajtón belépve szerencsére senkivel se futottunk össze. A hangokból ítélve, mindenki a nappaliban gyűlt össze.
Halkan elkezdtünk a konyha felé lopakodni a beígért jégért, ám az a várttal ellentétben, nem volt teljesen üres.
Lia ijedtében majdnem kiejtette kezéből az üres kólás flakont, bár nem csodálom.
Elég érdekes látvány lehettünk: Ian, fél kézzel az orrát fogva, ahogy egy-egy vércsepp kezén végigcsorogva, utat talál a pólójára, másik kezével pedig rám támaszkodva áll. Bár kicsit se délceg, enyhén görnyedt testtartásából leszűrhető, hogy jobb szerette volna kezét máshova tenni.
Sajnos Ian arckifejezését nem láttam a kezétől és a rászáradt vértől, de el tudtam képzelni.
És végül voltam én, borzos hajjal, kipirult és bocsánatkérő arccal.
- Biztos, hogy akarom én ezt tudni? – kérdezte döbbenten, mire én lassan megráztam a fejem.
- Kell segítség?
- Boldogulunk – mondtam, majd tátogva hozzátettem. – Később megmagyarázom!
Miután szereztem egy kis jeget, ugyanúgy lopakodva, megcéloztuk a fürdőszobát. A nappaliban nevetés zaja hallatszódott.
Bent már kicsit lenyugodtam, és ez által visszatért határozottabb énem is. Végül is, nem kell ekkora ügyet csinálni egy kis orrtörésből és... hm. Ráadásul nem is biztos, hogy eltört. Szóval semmi gond, vérzett már nekem is az orrom, megoldom!
Ilyen elhatározásokkal a fejemben kezdtem el kutakodni a polcokon papírzsebi és törölköző után. De miután a kezembe akadt egy csomag tampon is, elbizonytalanodva fordultam Ian felé.
- Mi legyen? Tampon vagy p.zs.? – Ő éppen elmélyülten figyelt valamit, de erre ijedten kapta fel a fejét.
- Hogy mi?
- Az orrodba – magyaráztam.
- Először inkább add a jeget.
Úgy döntöttem, nem vitatkozom vele, és a törölközőbe csavartam a zacskónyi jeget. Megvártam, míg leül a kád szélére, és odaadtam neki. Nem sokat teketóriázott, az ölébe rakta, és nagyot sóhajtott.
Kénytelen voltam kiszakítani idilli állapotából.
- Ideje rendbe tenni az orrodat is! Még a végén elvérzel itt nekem! – próbáltam viccelődni, de Ian kényeskedve húzta el a száját.
- Muszáj most? – nyafogta. – Ráér később is. Már nem is vérzik annyira!
Olyan kérlelő hanggal és kiskutyatekintettel nézett rám, hogy majdnem megsajnáltam. De csak majdnem!
- Muszáj! – jelentettem ki, ám továbbra sem volt hajlandó megmoccanni.
- Akkor valahonnan teremts elém egy tükröt, mert én innen fel nem kelek!
Azzal megigazította a jeget, és lehunyta a szemét, mint aki éppen sziesztázik.
Remek! Magamban füstölögve nedvesítettem be egy puha törölközőt. Ha te nem, majd én! De nem garantálom, hogy fájdalommentes leszek…
Letérdeltem elé, és elhatározásom ellenére, nagyon óvatosan kezdtem törölgetni véres arcát. Amint hozzáértem a bőréhez, egyből kipattantak a szemei, és csodálkozva nézett rám.
Én továbbra is elmélyülten néztem mindig azt a kis felületet, amit éppen tisztogattam. Hihetetlenül tökéletesek voltak az arcvonásai. Sehol semmi aszimmetrikus, minden harmóniában állt egymással. Ez már félelmetes, komolyan mondom! Bár nekem lenne ilyen arcom! Ezen magamban jól elkezdtem röhögni. Ilyen (Ian) arcom...
- Ne mozogj! – szóltam rá szigorúan, mert kicsit hátrahúzta a fejét, amikor az orrához értem.
- Igenis kapitány! – vágott komoly képet. - Egyébként elárulnád, mégis mit csináltál a tető szélén? Ugye nem szándékoztál leugrani? – kérdezte gyanakodva.
- Nem igazán – feleltem tűnődve, majd összehúztam a szemöldököm. – Ezt meg honnan veszed?
- Mondjuk abból, hogy egy négyemeletes ház tetejének a szélén álltál, és nagy elmerengve bámultál lefelé, miközben úgy álltál ott, mint aki mindjárt el… Áú!
A kelleténél kicsit erősebben nyomtam az orrához a rongyot, hátha így elhallgat.
- Jól van, jól van… Szóval?
- Nem is tudom… Csak ki akartam szellőztetni a fejem. Nem igazán szeretem az alkoholt, de a mai nap kicsit sokat ittam. És mielőtt megkérdeznéd, miért épp ott… Egyszerűen csak szép a kilátás.
- Ja, főleg a peremen állva – dörmögte szarkasztikusan, mire én elvigyorodtam.
- Kész vagyok!
- Köszönöm – mondta csendesen, én meg akaratlanul is felnéztem, egyenesen bele azokba a világítóan kék szemeibe. Na, nekem ott volt végem! Elakadt a lélegzetem, miközben résnyire nyílt ajkakkal bámultam rá. Az arca közelebb volt, mint hittem!
Önkéntelenül hajoltam hozzá közelebb, mintha beszippantana a szemeivel, de gyorsan feleszmélve, elkaptam a tekintetem, és hátrébb hajolva felálltam.
- Szerintem már nem is vérzik annyira. Elég lesz a papír zsebkendő – mondtam.
Fél szemmel láttam, ahogy nyel egyet és bólint.
Az arcát már ő törölte szárazra, miközben én az ittlétünk nyomait takarítottam, úgymint: véres törölköző, olvadt jeges zacsi, ésatöbbi.
Mikor Ian visszafordult felém, prüszkölve nevettem fel.
- Mi olyan vicces? – kérdezte sértődötten, én meg csak mutogattam rá, a tükörre és a saját orromra. Erre láttam, hogy leesett neki a dolog, és szembenézett magával a tükörben. Orrából egy-egy felgöngyölt zsebi állt ki, ami elég viccesen festett.
Ian is megpróbálkozott a nevetéssel, de arca hamar fájdalmas fintorba torzult. Nem volt még teljesen rendben az orra.
- Ugye el tudsz rejteni úgy 1-2 órára a világ szeme elől? Csak amíg ez az izé az orromban van.
- Persze! Kövess lopakodó üzemmódban a szobám felé – utasítottam.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Kidugtam a fejem, és szétnéztem.
- Sehol senki – suttogtam Iannek, aki erre felkuncogott, de belement a játékba.
- Rendben. Indulj, és én fedezlek hátulról!
A falhoz lapulva indultunk el, mindketten fegyvert formázva a kezünkkel, amit a vállunkhoz szorítottunk.
Végiglopakodtunk a folyosón, de a nappalira nyíló átjárónál megtorpantunk.
- Mi a helyzet? – kérdezte Ian.
- El kellene osonni a nappali előtt, a szobám ott van – mutattam az utolsó ajtóra.
Erre Ian töprengve ráncolta a homlokát, felváltva nézett hol az ajtómra, hol a nappalira, mint aki nagyon agyal valamin.
Végül látszólag döntésre jutott, mert megszólalt:
- Engedj előre!
Óvatosan belesett a nappaliba. Várt néhány pillanatot, majd hangtalanul átugrott a túloldalra. Mindezt felvont szemöldökkel figyeltem.
- Te jössz – tátogta nekem, majd biztatóan felém intett a kezével.
Nagy levegőt vettem, és én is bekukkantottam a többiekhez. Amennyire ki tudtam venni, felelsz vagy merszeztek, és szerencsére senki sem figyelt ide, így gyorsan elrugaszkodtam én is. Menet közben fél szemmel láttam, ahogy Lia tekintete rám villan, amitől kicsit elvesztettem az egyensúlyom, és csak Ian lélekjelenlétének köszönhető, hogy nem estem be a nappaliba. Kis híján a lábára érkeztem, de ő gyorsan elkapott, mikor hátrabillentem, és magához szorított.
A szívem már az ugráskor is zakatolt rendesen, de amikor észleltem, hogy Ian karjaiban vagyok, őrült tempóban kezdett el dobogni.
Már éppen élvezni kezdtem volna a helyzetet, persze nem minden bűntudat nélkül, mikor elengedett, és jól megnézett magának.
- Megmaradsz? – kérdezte viccelődve, nekem meg csak egy bólintásra futotta.
Ezután már gond nélkül értük el a szobám, és miközben Ian beljebb lépett, megfordultam, és bezártam az ajtót.

Ilyesmi házban lakunk mi!:)