9. Fejezet: Ianek - Olyanok

 Sziasztok! Bella vagyok, és meghoztuk az új fejezetet, amin már személy szerint két napja folyamatosan dolgoztam. :) De megérte, szerintem legalábbis, mert nekem egészen tetszik. :) A címből szerintem kitűnik, hogy kiről is lesz szó, úgyhogy nem is koptatom tovább a billentyűket, Jó Olvasást!
(Kritikának még mindig örülünk)


(Silver szemszöge)

Mire megfordultam, Ian már a székemen ült, és érdeklődve nézelődött. Én kicsit zavarban voltam, úgyhogy gyorsan bemásztam az ágyam legvégére, a sarokba, és próbáltam úgy tenni, mint akit nagyon nem érdekel, hogy egy idegen pasi a szobáját stíröli.
- Tetszik a szobád – mondta végül Ian, és rám nézett.
- Köszi – motyogtam, és én is körbenéztem. Való igaz, nagyon szerettem a szobámat.  A fal egyszerű fehér színű volt, de szinte ki se látszott a sok fényképtől, zászlóktól és polcoktól. A szőnyegem élénkvörös, és nagyon puha volt. Az íróasztalomon volt a gépem, és egy kis hely az íráshoz, régebben pedig a tanuláshoz. A falon egy hosszú polc volt, amin a könyveim foglalták a helyet, néhány más kacattal egyetemben. A kétszemélyes ágyam pedig egészen be volt tolva a falig, mivel imádtam a fal felé fordulva aludni. De a legjobb dolog a szobámban az ablak volt. A nélkül lehetett kiülni a széles párkányára, hogy leestem volna.
A csendet végül én törtem meg.
- Azt már tudod, én mit kerestem fent... De te? Eltévedtél vagy mi? Lia mondta, hogy meghívott, amit nem tartottam túl jó ötletnek, de…
- Miért is nem tartottad jó ötletnek? – kérdezte kíváncsian.
- Öhm… Én kérdeztem először! – vágtam ki magam.
Ian egy darabig még fürkészően meredt rám, aztán vállat vont.
- Csupáncsak olyan „vendégszerető” fogadtatásban részesültem, hogy jobbnak láttam eljönni.
Kezdtem sejteni, hogy miről beszél.
- Találkoztál Robbal? – kérdeztem rá. – Mit csináltál már, hogy bedühödött?
Ki tudja, mivel ingerelte fel. Bár amilyen féltékeny volt rá, nem csodálnám, ha már a puszta látványa is idegesítené. Főleg, ha még Ian is rájátszott, és nyíltan flörtölni kezdett Liával. Ha Rob helyében lennék, és nekem tetszene egy lány, engem is rohadtul irritálna egy ilyen pali. Süt róla, hogy egy tipikusan nőfaló szépfiú. Teljes mértékben Rob mellett álltam, hiszen már alakulóban van köztük valami, amire igaz, hogy ez a féltékenykedés rásegített, de nem lenne jó, ha most barmolná szét őket Ian.
- Én?! Az égvilágon semmit! Lia ajtót nyitott, aztán megjelent Rob is… Mérges volt Liára, és elhívta valahova, aztán visszajött, és nekem esett. Inkább eljöttem – mutogatott ingerülten.
- El, vagyis… Fel?
- Mivel le akartam ugrani… Nem, csak vicceltem – mosolyodott el. – Lia úgy is utánam jött volna, de így ő lefelé indult. Meg akartam várni, míg visszamegy, és aztán elmenni. De közbejöttél te és a… baleset.
- Hát igen. Ha nem kiáltottál volna rám, akkor nem billentem volna meg, és ha nem ugrottál volna oda, akkor nem vágtalak volna orrba! Bár az is igaz, hogy akkor leestem volna, mivel az orrod hozott vissza az egyensúlyba. Szóval... Köszönöm az orrodnak! - magyaráztam teljes beleéléssel. Ian elég furán nézett rám, és a végén elnevette magát, mire én összevont szemöldökkel néztem rá.
- Ez igenis így van! - húztam el sértődötten a számat.
- Efelől nincs kétségem - hagyta rám mosolyogva. - Majd emelek valami szentélyt az orrom aranyból készült szobormásának.
-Benne vagyok! Van is egy ismerősöm, aki nagyon ügyes szobrász, majd szólok neki, és... - húztam az agyát.
- Na-na-na-na-na! Csak vicc volt, nehogy komolyan vedd! Nem kell nekem semmifé... Öhm... Csak hülyéskedtél, igaz? - zavarba jött arccal nézett rám, miközben a gyűrűjét csavargatta.
Bólogatni kezdtem. - Aham.
- Nagyon jó… - jegyezte meg epésen. – De térjünk vissza egy másik témára, nevezetesen, hogy miért is nem örültél annak, hogy én is jövök!
Upsz. Nem gondoltam volna, hogy még emlékszik, azért elég jó volt a terelésem. Most mit mondjak neki? Azért, mert eléggé hírhedt vagy, és mert nem bírom azt a nőcsábász képedet?! Ami végül is nem igaz, eddig legalábbis nem volt olyan szörnyű a társasága, inkább zavarba ejtő… néha.
- Hát… Én csak... Nem az, hogy nem örülök neki… Nem mintha örülnék neki, vagyis… Nem tartottam jó ötletnek. Azért Lia mesélt nekem Rob reakciójáról, és nem akartam, hogy itt is az legyen. Rob nagyon féltékeny!
- Igen, vettem észre… De hivatalosan csak barátok, nem? – kérdezte felcsillanó szemekkel.
- Ja. Nem mintha bejelentenék a tévében, ha mégsem… - válaszoltam unottan.
- Akkor még van esélyem! – jelentette ki nagy vidáman Ian. – Persze, akkor is lenne, ha együtt lennének.
Erre elfutott a pulykaméreg.
- De nagyképű valaki! Te csak ne állj közéjük a hülye kék szemeiddel, meg rosszfiús sármoddal! – álltam neki. Ian elkerekedő szemekkel, döbbenten bámult. - Végre kezdenek összejönni, és nem csak barátként tekinteni egymásra, erre jössz te, és mindent szét akarsz barmolni, csak mert olyan kedved van! De nem fogom hagyni, nehogy azt hidd!
Én még mindig dühösen fújtattam az előbbi kirohanásom után, Ian meg csak meredten nézett rám, aztán hirtelen elmosolyodott.
- Féltékeny vagy?
Hitetlenkedve meredtem rá, aztán megcsóváltam a fejem.
- Reménytelenül egoista vagy.
- Oké, ez igaz, de attól még lehetsz féltékeny! Egyébként meg, hogy tervezted ezt a „Nem fogom hagyni!” dolgot? Tervek… esetleg? – érdeklődött finoman.
Én még mindig a féltékenységen puffogtam, de ezen elgondolkodtam. Végül is, nem követhetem Lia minden lépését, de bíztam benne, hogy hallgatna a bölcs barátnői tanácsra. Amit természetesen tőlem fog kapni! Aztán majd meglátjuk. Mikor ezen ötletemet felvetettem Ian előtt, ő gátlástalanul kiröhögött, mire csúnyán néztem rá.
- Ugye nem gondolod, hogy Lia hallgatna is akárkire? Nem ismerem régóta, de annyi azért világos, hogy a maga feje után megy mindig – mondta lenézően, hogy én ezt nem tudom.
Szépen vagyunk! Még a saját barátnőmről is kioktat! Elegem van! Jó, gondoltam, hogy Lia makacs, de azért reménykedni szabad. Meg mit szól bele?! Miért kell neki ilyen jó emberismerőnek lennie?!
- Egy próbát azért megér.
Ian arca erre a mondatomra elkomorult.
- Tényleg azt hiszed, hogy Lia nekem nem számít? Hogy akkora nagy nőcsábász vagyok, hogy nem lehet normális kapcsolatom? Hogy nem akarhatok ilyet? Nekem fontos Lia, még sosem találkoztam ilyen lánnyal, mint ő! – hangja most nagyon őszintén csengett. - Egyezzünk meg. Én nem fogok tisztességtelen dolgokhoz folyamodni, te pedig nem leszel ellenem… Tettlegességben. Aztán meg azt gondolhatsz, amit akarsz.
Na, kösz… Ennyire le se szarja a véleményemet?! Nagyon felemelő. De az ajánlattal kapcsolatban meg… Mit veszíthetek? Lia remélhetőleg elmond nekem mindent, és ha valami olyat tenne Ian, akkor megszegem az egyezségünket. Talán még jót is tenne Ian jelenléte Rob és Lia kapcsolatának. Kiderülnének dolgok, mint ahogy eddig is. Már csak rá kéne vennem egyiküket, hogy valljon színt a másiknak és voálá! Az meg eszembe se jutott, hogy féltékeny lennék. Hiszen nem is az esetem! Nem mintha tudnám, hogy milyen az esetem, de biztosan nem az ilyen… ilyen… Ian félék!
Miután ezt ilyen szépen megbeszéltem magammal, és Ian még mindig várakozóan nézett rám, ezért úgy döntöttem, kinyögöm végre: - Oké, megegyeztünk.
Ian elégedetten dőlt hátra a székemben, és egy félfordulattal az asztalomat kezdte szemrevételezni. Nem tudtam, mit néz olyan meredten, de aztán felemelt egy fényképet.
- Ők kicsodák? – kérdezte rám se nézve.
Ismertem azt a képet. Lara, Tamina, Lia és én voltuk rajta. Még akkor készült, mikor először meglátogattuk őket Los Angelesi otthonukban. A ház előtt álltunk, és az egyik arra járó szomszédot kértük meg, hogy csináljon rólunk egy fotót.
- Lara és Tamina, a barátnőink – válaszoltam zavarodottan. – Miért?
Ian lassan visszatette a képet.
- Csak kíváncsi voltam – mosolygott végül rám, de nekem még mindig gyanús volt valami, így mesélni kezdtem, hátha kiderül valami.
- Régen San Fransiscoban laktak ők is, aztán a munka és a tanulás miatt költöztek L. A-be. Lara még most is egyetemre jár, Tami pedig egy étteremben főzőcskézik. Pár nap múlva megyünk náluk két hétre. – Eddig Ian folyamatos pókerarcot vágott, de utolsó mondatomra megfeszültek arcizmai.
- Ennyire jóban vagytok? – kérdezte mosolyogva, bár szerintem kicsit erőltetettre sikeredett.
- Mi négyen elválaszthatatlanok voltunk pár éve, csak hát a távolság sokat számít – meséltem szomorúan. – Mi itt kaptunk munkát, ők pedig elköltöztek, hogy valóra váltsák álmaikat. Aztán persze semmi sem úgy alakult, ahogy azt tervezték. De talán nem is baj. Talán már ők sem bánják. Néha az élet jobban tudja, hogy mi a jó nekünk, mint mi magunk.
- Nem is tudtam, hogy te ilyen kis filozófus vagy – mosolygott gúnyosan Ian.
- Semmit se tudsz rólam, szóval ezen az alapon lehetnék valami szadista pszichopata is. Ahogyan te is – vágtam vissza.
Nem is tudtam, hogy mi van velünk. Miért marjuk egymást ennyire? Mielőtt bejöttünk volna ide, olyan jól elvoltunk, leszámítva a tetős esetet. Most meg… De végül is nem panaszkodom, Iannel még vitatkozni se unalmas.
- Pedig egész jó emberismerő vagyok.
- Igen? Akkor lássuk! Mit tudsz rólam? – kérdeztem kihívóan.
- Hm… - Ian elgondolkodva tekintett körül. - Azt már tudom, hogy kicsit ügyetlen vagy, lásd: tető. A sok könyvből ítélve, szeretsz olvasni, és szereted a piros és ezüst színt.
Csodálkozva néztem rá. Erre meg miből jött rá? Jó, oké, a szobámban sok a piros dolog, de az ezüst vajon honnan jött?
- Az ablakon látszik, hogy sokat szoktál ott üldögélni, szerintem te afféle megfigyelő lehetsz. Szereted a zenét és a sportokat, de nem vagy fanatikus rajongója semminek. Viszont nagyon sok mindent szeretsz, azért ilyen nagy a kavalkád a szobádban. Néha könnyen zavarba lehet hozni, de legtöbbször kerülöd ezeket a helyzeteket. Viszont amin meglepődtem, és nem néztem volna ki belőled az az előbbi kirohanásod volt. Mikor megvédted Liáékat. Inkább tűntél olyan embernek, aki átsiklik a dolgok felett. De úgy látszik, rosszul gondoltam – fejezte be gondolatmenetét.
Én csak hápogni tudtam, és még mindig a hallottak feldolgozásának folyamatában voltam. Végül csak találtam valamilyen csípős megjegyzést.
- Ühüm. És ebből mennyi derült volna ki számodra, ha nem látod a szobámat? Szerintem inkább jó szobaismerő vagy. De ember, az nem. Abban igazad van, hogy megfigyelő vagyok, és nem cselekvő. Csak a végső esetben szoktam tenni is valamit.
Legalábbis eddig így volt – tettem hozzá gondolatban. – Mi sem bizonyítja jobban az ellenkezőjét, minthogy beleszólok Rob és Lia dolgába. De majd megváltoztatom ezt. Hiszen én nem ilyen vagyok, és nem használ senkinek a kotnyeleskedésem. Vagy igen, de akkor sem az én dolgom.
- Ha te ilyen jó megfigyelő vagy, akkor mutass valamit! Mit sikerült kifigyelni rajtam? – kérdezte Ian kíváncsian.
Ajaj. Ezzel megfogott. Általában tényleg ki tudom ismerni az embereket elég hamar, de Ianről csak feltételezéseim voltak. Meg az, amiket hallottam róla. De ez a két dolog éles ellentétben áll egymással.
- Nos, elég nehéz kiigazodni rajtad, ami szerintem azért van, mert teljesen tisztában vagy a hatásoddal, és ki is használod rendesen. Viszont nem vagy rosszindulatú, sem bunkó. Csak talán…
Zavartan hallgattam el és bámultam a szőnyeg sarkát. Aztán mikor rájöttem, hogy mi hozott zavarba, még jobban zavarba jöttem. Mióta zavar engem, hogy kimondom, amit gondolok valakiről? Még ha rossz a véleményem, akkor is.
- Csak talán? Ki vele, mi a rossz bennem? – noszogatott kedvesen Ian. Én hülye meg felnéztem az arcába, azon belül a kékesszürke szemeibe.
- Talán kicsit egoista és öncélú vagy. De ez is érdekes, mert közben tudsz kedves is lenni, szóval nehéz eset vagy. És kiszámíthatatlan. Nem tudom, hogy mikor vagy őszinte, és mikor színészkedsz. Ennyit rólad.
Ian elgondolkodva bámult maga elé, én meg úgy döntöttem, ideje kimennünk a többiekhez.
- Különben a többiekkel jól kijöttél? Csak Robbal volt gubanc, nem igaz? – kérdeztem rá.
- Öhm, mi? – zavarodottan pillantott rám. – Ja, igen. A többiek jó fejek.
- Akkor indulás kifele, nem üldögélhetünk itt egész este – pattantam fel az ágyból, hogy aztán az ajtó felé vegyem az irányt. Mikor láttam, hogy Ian még mindig ott ül, kérdőn néztem rá.
- Csak akkor megyek ki, ha megvédesz! – nézett rám nagyra nyílt kölyökkutya szemekkel. – Mondd, hogy megvédesz, és veled megyek bárhová – viccelődött, én meg csak szem forgatva bólintottam.
A nappali olyan volt, mint egy csatatér. Az asztal félrehúzva, rajta poharakkal, üvegekkel, kajával, meg egy telefonkönyvvel. Az meg hogy kerül ide? Gondolatban vállat vontam.
Körbe nézve megláttam Kellant, egyik kezében csoki öntetes flakonnal. Éppen nagy beleéléssel nyalta le a másik kezéről az odakent csoki mázt. Ezek szerint ő se józanodott még ki.
Úgy döntöttem, hanyagolom még egy ideig Kelt, ezért a másik oldalt nevetgélő Dakotáék felé vettem az irányt. Bár nem jutottam messzire, mivel kábé a második lépésemnél beleakadt a lábam valami pirosba, és megállíthatatlanul kezdtem előre dőlni. A földnek csapódástól végül az Egoista Kékszemű (alias Ian) mentett meg azzal, hogy elkapta a derekam és megtartott. Mormogtam valami köszönetfélét, aztán dühösen kaptam fel a szőnyegről mindennek az okozóját, egy piros tangát. Ami az ÉN tangám volt! De határozottan emlékeztem rá, hogy nem itt hagytam. A fürdőszobában volt még utoljára. Türelmetlenül vágtam zsebre és indultam meg újra a lányok felé. Menet közben észrevettem, hogy Rob és Lia hiányoznak, amit elégedetten nyugtáztam.
De nem sokáig örülhettem, mert amint elértem a csajokat, nyomomban Iannel, Rob vágódott be a szobába. Igen, szó szerint vágódott, nem tudom, mi ingerelte fel ennyire. Leült a kanapéra, úgy látszik, nem vette még észre Iant.
Pár pillanat múlva Lia is megjelent, és egyenesen felénk vette az irányt.
- Silver! Na, végre! – sóhajtott fel Lia, mire Kel felkapta a fejét és rám nézett.
- Nicsak, előkerültél Sil cica! Kár, hogy lemaradtál itten a nyalakodásról! Pedig de szívesen le…
- Ez meg mit keres megint itt? – vágott közbe Rob, Ianre nézve.
- Na, most állj le Rob! Kibírnátok végre, hogy ne essetek egymásnak? Könyörgöm, halasszátok későbbre, ne mások előtt veszekedjetek! – szidtam le Robot.
Taylor ekkor bizonytalanul szólalt meg: - Nekem lassan menni kéne.
Erre a többiek is helyeslően bólogatni kezdtek. Liával próbáltuk kicsit marasztalni őket, de nem nagyon erőlködtünk, mert mi is fáradtak voltunk. Végül mindenkitől elbúcsúztunk, nagyjából a szemetet is kihordtuk, a többit meg úgy hagytuk. Holnap lesz még rá elég időnk. Pontosabban ma, mert már éjfél is elmúlt. Fáradtan kívántunk egymásnak jó éjszakát, majd mindketten bevackoltunk magunkat a szobánkba, és én álomtalan álomba merültem.