7. fejezet: A buli 2.

Na megvan a fejezet, a következőő, lehet vihogni aki akar persze (rem
vikusom nem okoztunk csalódást Bellussal.XD)
Én rötyögtem jókat, amikor elképzeltem magam előtt a dolgokatXDXP
Na jó, mit mondjak, mivel húzzalak itt titeket páran, na jó semmivel majd gyüszünk csáájék, jó ojvaszászt!!xoxo<3

(Lia szemszöge)

A francba! Tudtam, hogy ez lesz! Na most mit csináljak?
- Semmi keresnivalód nincs itt! Épp bulit tartunk, úgyhogy akár már mehetnél is! – mosolygott gúnyosan Rob.
- Már megbocsáss, de engem Lia hívott meg, és ez az ő lakása, szóval… - hessegette arrébb a kezével őt, akinek rögtön lehervadt a mosolya, és kissé haragosan nézett rám. Ilyenkor hol van Silver?
- Tényleg meghívtad? Mégis minek? És miért nem szóltál róla? Hogy képzelted ezt az egészet, Lia?
„Sehogy” – akartam mondani, de inkább nem hergeltem tovább amúgy is ideges barátomat.
- Én… Nem tudom. Nem is kérdezted, hogy kik vannak meghívva! Különben meg, azt hívok meg, akit akarok, szóval… - majdnem elkezdtem én is hessegetni, mint Ian, de sikerült visszafognom magam. – Örülnék, ha beengednéd! – célozgattam rá, hogy arrébb állhatna a hülye ajtóból.
Oké, hogy nagyjából igaza van, nagyon igaza, de azt nagyon utálom, ha meg akarják mondani, mit tegyek és mit nem!
Rob, ha puffogva is, de félreállt, Ian pedig látványosan adott két puszit az arcomra.
Besétáltunk a többiekhez, akik éppen nagy semmittevésben voltak. Nem igazán tudtam, hogy Ashley-n kívül ismeri-e valaki Iant, így jobbnak láttam bemutatni, csakhogy ő megelőzött.
- Helló! Ian vagyok, és még mielőtt valaki nekem esne, Lia hívott meg!
Hát kösz, gondoltam magamban, bár szerintem csak Rob bánja, hogy itt van.
Mindenki némán figyelte Iant, aztán Ash kapcsolt.
- Szia! Jó újra látni! - mosolygott rá Ash és megölelte.
- Téged is! - válaszolta Ian.
Már fordult is a többiekhez. Mindenkivel kezet rázott, meg kezet csókolt. Igazi úriember - gondoltam magamban. Aztán éreztem egy erős szorítást a karomon. Rob volt az, és mielőtt bármit is tudtam volna reagálni, bevonszolt a szobámba, és sietősen ránk zárta. A falhoz nyomott, két kezével fejem mellett megtámaszkodva.
- Most meg mi van? - kérdeztem feszülten. Nem normális, hogy képzeli, hogy csak berángat ide, mikor mindenki kint van?! Agyament!
- Miért van itt?
- Már mondtam. Azért, mert meghívtam - mondtam lassan, tagoltan, hátha így megérti.
- Nem így értettem. Basszus, tudod te jól, hogy hogy értettem.- Egyre dühösebb lett, kezével a fejem mellett a falba vágott. Erre ellöktem magamtól.
- Nem vagy normális! Nyugodj már le! - De aztán leesett, hogy mi baja lehet.
- Már megint féltékeny vagy? - kérdeztem hitetlenkedve, de szám sarka akaratlanul is elégedett mosolyra húzódott..
- Miért nem érted már meg végre, hogy nem érzek semmit irántad?! - kiabálta az arcomba.
Annyira kibaszottul fájt, amit mondott, és ahogy mondta! Legszívesebben bezárkóznék ide a szobámba, és szét sírnám az összes párnám. Tudom, hogy érez valamit irántam, de nem tudom, miért ellenkezik. Bár, ha jobban belegondolok, én is azt teszem...
- Akkor? - kérdeztem tök nyugodtan, holott majdnem elsírtam magam.
- Mit akkor?
- Nyugodtan randizhatok Iannel, meg bárki mással, vagy másokkal. Kedvemre kufircolhatok, és... - kezdtem volna belemelegedni a dologba, de Rob feltett kézzel állított meg.
- Elég! Nem érdekel, kivel, hol és mikor. Csak Iannel ne!
- Aham! Most te komolyan azt hiszed, hogy ezt meg is szabhatod nekem?! Komolyan? Tényleg, Rob? Tényleg?!
Kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Igen, tényleg. - Úgy látszik, nem vette észre a kitörni készülő vihart, ami bennem dúlt.
- Hát tudod mit? Nem, nem és nem! Menj a francba! - Kezembe kaptam az első utamba kerülő tárgyat, ami egy váza volt, és már épp elhajítottam volna, de az a barom állat elkapta.
- Hohohohó! Lia, mi az eget művelsz? Állj már le!
Én folyamatosan dobáltam, mindennel, ami a kezem ügyébe akadt, de aztán leszorította kezeimet, és hátulról megölelve csitítgatott. Én pedig jól tökön rúgtam.
- Kapd be! - üvöltöttem, miközben lábammal alaposan belerúgtam a kis kincsecskéjébe.
- Úristen! Ezt most mért kellett? - roskadt össze a tökét fogdosva.
- Fáj mi? - vigyorogva leguggoltam mellé. Mert ő már nagyban négykézláb a földön markolászta magát kínjában. Amire nem számítottam hogy hirtelen leránt a földre, és rám fekszik.
- Élvezed mi, ha kínozhatsz? - kérdezte, nagyon közel az arcomhoz, és most ő mosolygott rám. Nem is mosolygott, hanem inkább gonoszul vigyorgott, egyenesen a képembe. Köpni-nyelni nem tudtam. Kezemet lefogta a fejem felett.
- És te élvezed, hogy rajtam tehénkedsz? - nyögtem, mert már igencsak levegő híján voltam.
- Hehe! Imádok tehénkedni!
- Ó, tényleg? Hát az jó, és akkor most egész este rajtam leszel? - érdeklődte kedvesen.
- Ha ez kell, hogy Ian Somerbigyula vegye a célzást, akkor igen.
- Milyen célzást? Rob, én igenis randizni fogok vele, és kész! Nem leszel itt mindig, hogy megtudd ezt akadályozni.
- Lia, kérlek ne csináld - olyan gyengéd volt a hangja...
- Miért, Rob? - kérdeztem én is, már szinte suttogva.
- Csak ne vele, oké?
- Jó, tegyük fel, hogy nem teszem, és nem megyek el vele randizni. Tudod mit? Akkor majd a tisztítós sráccal! Múltkor megadta a számát és... - húztam az agyát.
- Azzal se.
- Mi az, hogy azzal se?
- Mert, miért nem otthon mossa a holmiját?
- Ez komoly? Rob, ezt pont te mondod?! Be se tudod indítani a mosógépet! Egyáltalán tudod, hogy néz ki? - kérdeztem nevetéssel küszködve.
- Nagyon vicces vagy - jegyezte meg epésen.
Fantasztikus eszmecserénket a hirtelen nyíló ajtó, és egy hang zavarta meg.
- Ti meg mit csináltok itt a sötétben... kettesben... elvonulva a világtól... A sötétben-t említettem már? - csicseregte Ashley, az ajtóban állva.
- Ööö... hát mi ...Ez jó kérdés! Mért is vagy még mindig rajtam? - kérdeztem Robot.
Rob kelletlenül leszállt rólam. Felsegített a földről, és ő ment ki elsőnek a szobából, engem pedig Ash bevárt az ajtónál.
- Szóval? A sötétben… Ti ketten?
- Jaj, de tudtam, hogy rá fogsz kérdezni. Majd elmesélem.
- De mindent szóról szóra – lassan, tagoltan mondta, mint egy elme roggyantnak.
- Oké, Ash, azt hiszem, képes vagyok még felfogni, hogy mit mondasz.
- Jól van, na!
- Amúgy Iannel minden rendben?
- Persze. Már nagyba összehaverkodott mindenkivel. Amúgy meg mindenkinek feltűnt ám, hogy eltüntetek kettesben, szóval ment a poénkodás rendesen a fiúk között. És úgy láttam, mintha Iant zavarná a ti eltűnésetek.
- Nagyszerű! Ezért még számolok Robbal.
Bentről ekkor dühös kiabálás ütötte meg a fülünk.
- Jobban jártunk volna, ha el se jössz ide! – hallatszott Rob hangja.
- Remek! Nagyszerű! De ez már nem is rólam szól, igaz? Inkább Liáról! Hihetetlen, mennyire féltékeny vagy! Szegény lány lassan már bujkálni fog előled… és még egyszer elnézést, hogy megzavartam királyi szférádat! Érdekes, eddig senkit nem zavartam, csak te vagy ennyire… áh, inkább húztam innen a francba! Szevasztok!
Ajtócsapódás hallatszott, mi pedig rohantunk a nappaliba, ahol mindenki lefagyva állt. Csak Rob fújtatott, még mindig mérgesen, csendes magányában.
- Mi műveltél, Rob? – kérdeztem halkan, dühtől izzó hangon. Lesütött szemekkel fordult felém. Érezte, hogy ezúttal túl messzire ment.
- Hova ment Ian?
- Hallottad, nem? El – válaszolta Rob.
Erre inkább nem mondtam semmit, hanem kirohantam a bejárati ajtón. A balra vezető lépcsősor a tető felé vitt, de én jobbra indultam. Feltett szándékom volt utolérni Iant, és minimum bocsánatot kérni tőle, de az utcára kiérve hiába nézelődtem, sehol sem láttam. Elsétáltam a sarokig, hátha gyalog indult neki, de arra sem volt. Biztosan fogott egy taxit, és hazament, gondoltam csalódottan.
Fent már nagyjából lenyugodtak a kedélyek, de ez csak addig tartott, amíg meg nem láttak engem. Valószínűleg a kitörésemre vártak, amit Robnak szántam.
- Elment – mondtam nyugodt hangon. – Rob, veled még később számolunk, most nem akarom tönkretenni a bulit.
Mindenki meglepetten bámult rám, de végül Kellan hangja törte meg a csendet:
- Na, fiúk-lányok! Mehet a felelsz, vagy mersz?
Ám mielőtt még bárki bármit mondhatott volna, észrevettem, hogy valaki hiányzik körünkből.
- Hol van Silver?


(Silver szemszöge) 

Gondolataimba merülve álltam a tető szélén, ami elég őrült ötletnek tűnt, tekintve, hogy nem teljesen voltam józan. De pontosan ez volt az oka, hogy otthagyva a bulit és Kellanékat, feljöttem a tetőre, bámulni a fényeket.
San Fransisco nagyváros volt, és én, bár csábított a nyugalom gondolata, sosem hagynám el az otthonomat. Itt születtem, itt jártam iskolába, és most is itt élek és dolgozom.
Ahogy a hajamat finoman lobogtatta a szél, éreztem, ahogy egyre jobban tisztul ki a fejem az alkohol mámoros hatásától.
Ennek ellenére, mégsem hallottam a halk ajtócsapódást és lépéseket a hátam mögött. Úgy látszik, túlságosan lefoglalt a város látványa.
A hangos kiáltásra viszont már felfigyeltem. És mivel felfigyeltem, meg is akartam fordulni, hogy ugyan vajh, ki kiabál rám a hátam mögül?
Ám úgy látszott, túl nagy lendületet vettem. Kibillenve az egyensúlyomból próbáltam a karjaimmal kalimpálva visszanyerni azt, miközben egyszerre több dolgot is észleltem, hála az adrenalinnak.
Először is feltűnt, hogy elmosódottan, még szebbek a fények. Erről eszembe jutott, hogy valószínűleg nem vagyok normális, hogy a halál küszöbén ilyenekre gondolok.
Erről pedig eszembe jutott, hogy hoppá! Meg fogok halni! Kész, vége, ennyi volt! Szemeim előtt viszont nem akartak leperegni életem pillanatai, hanem, mint egy neonfelirat, villózott a gondolat: Basszus! Nem fogom látni a Twiligh folytatását! Mekkora szívás!
Ám ekkor éreztem, hogy még mindig kalimpáló jobb kezem valami keménybe ütközik, amitől nagy nehezen hátratántorodtam.
Aztán minden olyan gyorsan történt! Léptem, botlottam, ütköztem és zuhantam, aztán hirtelen ott találtam magam…
Ööö… Hogy került ide Boone?!
Szóval ott találtam magam a földön, alattam Ian Somerhalderrel! Micsoda furcsa véletlenek… Szép második találkozás.
- Szia! – nyöszörögtem, mire csak egy nyögés volt a válasz.
- Jól vagy? – folytattam rendületlenül az ismerkedést, de aztán leesett, hogy ez egy elég hülye kérdés lehetett, tekintve, hogy még mindig rajta tehénkedtem.
- Dem igazsán... – válaszolta, miközben fél kezével összecsípte vérző orrát.
- Te jó ég! Hiszen ömlik az orrodból a vér! Mi a fene történt veled?
Erre kelletlenül elhúzta a száját, és hitetlenkedve meredt rám. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg az a kemény dolog, amibe a kezem ütközött, na, az volt Ian orra.
Bocsánatkérően pislogtam rá, mire azért ő is elmosolyodott. Valószínűleg totál idiótának nézett, ami nem volt nehéz, ezek után.
Nem igazán mertem a szemébe nézni, de amikor elkezdett alattam mocorogni, leesett, hogy éppen a mellkasát bámulom, és kénytelen voltam felnézni. Ő csak huncutul bámult engem, mire elpirultam. Hogy lehetnek valakinek ennyire kék szemei? Valószínűleg már a számat is eltátottam, úgy néztem a szemeit, és már eléggé kipirosodtam, ami nálam nem volt újdonság. Illetve abban a tekintetben az volt, hogy bár én nagyon pirulós vagyok, de ez főleg pasik társaságában következik be, és mivel nem sokat pasizom, annyira azért nem gyakori nálam ez a jelenség.
Ahogy látta, hogy milyen paradicsomszínű lett a fejem, vigyora kiszélesedett, és még egy kicsit fészkelődött alattam, totál nem zavartatva magát, hogy folyik az orra, és rajta fekszem. Éreztem, ahogy szinte minden testrészünk összeér, amitől nagyon zavarba jöttem. Ideje véget vetni ennek! Igyekeztem gyorsan felpattanni róla, csakhogy nem ment az olyan könnyen!
Elsőnek feltornáztam magam a karjaimmal, mivel már jóformán a mellkasán feküdtem, nem beszélve a többi testrészemről.
A hasam viszont így még jobban hozzá nyomódott, amitől akkorát „ugrottam” (csak fejben), hogy eddig kinyújtott lábammal, ami az Ő lábai között volt, gyorsan feltérdeltem, felállás céljából.
Egyvalamire azonban nem számítottam… Nevezetesen, hogy túlságosan is közel voltam hozzá, aminek az lett az eredménye, hogy térdem a felhúzás folyamatában megállt, csakhogy elég későn, ugyanis éreztem, hogy valamibe (a lába között) nagyon (de nagyon!) bele ütközik.
Ian szegény erre már csak egy fájdalmas nyögéssel reagált, és enyhén összerándult.
- Upsz, bocsi! Ne haragudj, annyira béna vagyok! – mentegetőztem.
- Ühüm – Ian összeszorította a száját, úgy préselte ki ezt az egy szót.
- Jól vagy? Felbírsz állni? Gyere, menjünk le gyorsan! Kérsz rá egy kis jeget? Ha már itt tartunk, az orrodat se ártana lekezelni! Remélem nem lett semmi komolyabb baja! Apa egyszer azt mondta, hogy egy orrtörésbe bele is lehet halni, ha a szilánkok elérik az agyat! – és csak mondtam és mondtam, megállás nélkül, miközben segítettem feltápászkodni Iannek.
Ő csak rémülten meredt rám, főleg a meghalós résznél, ezért gyorsan hozzátettem.
- Ó, mármint, neked biztos nem lesz semmi bajod, ne aggódj!
Miután sikerült felimádkoznom a földről, nem törődve tiltakozásával, fél kezemmel átkarolva, elindultunk lefelé.
Az utat lassan, az én részemről sűrű bocsánatkérésekkel, az övéről elfojtott nyögdécseléssel tettük meg.
Az ajtón belépve szerencsére senkivel se futottunk össze. A hangokból ítélve, mindenki a nappaliban gyűlt össze.
Halkan elkezdtünk a konyha felé lopakodni a beígért jégért, ám az a várttal ellentétben, nem volt teljesen üres.
Lia ijedtében majdnem kiejtette kezéből az üres kólás flakont, bár nem csodálom.
Elég érdekes látvány lehettünk: Ian, fél kézzel az orrát fogva, ahogy egy-egy vércsepp kezén végigcsorogva, utat talál a pólójára, másik kezével pedig rám támaszkodva áll. Bár kicsit se délceg, enyhén görnyedt testtartásából leszűrhető, hogy jobb szerette volna kezét máshova tenni.
Sajnos Ian arckifejezését nem láttam a kezétől és a rászáradt vértől, de el tudtam képzelni.
És végül voltam én, borzos hajjal, kipirult és bocsánatkérő arccal.
- Biztos, hogy akarom én ezt tudni? – kérdezte döbbenten, mire én lassan megráztam a fejem.
- Kell segítség?
- Boldogulunk – mondtam, majd tátogva hozzátettem. – Később megmagyarázom!
Miután szereztem egy kis jeget, ugyanúgy lopakodva, megcéloztuk a fürdőszobát. A nappaliban nevetés zaja hallatszódott.
Bent már kicsit lenyugodtam, és ez által visszatért határozottabb énem is. Végül is, nem kell ekkora ügyet csinálni egy kis orrtörésből és... hm. Ráadásul nem is biztos, hogy eltört. Szóval semmi gond, vérzett már nekem is az orrom, megoldom!
Ilyen elhatározásokkal a fejemben kezdtem el kutakodni a polcokon papírzsebi és törölköző után. De miután a kezembe akadt egy csomag tampon is, elbizonytalanodva fordultam Ian felé.
- Mi legyen? Tampon vagy p.zs.? – Ő éppen elmélyülten figyelt valamit, de erre ijedten kapta fel a fejét.
- Hogy mi?
- Az orrodba – magyaráztam.
- Először inkább add a jeget.
Úgy döntöttem, nem vitatkozom vele, és a törölközőbe csavartam a zacskónyi jeget. Megvártam, míg leül a kád szélére, és odaadtam neki. Nem sokat teketóriázott, az ölébe rakta, és nagyot sóhajtott.
Kénytelen voltam kiszakítani idilli állapotából.
- Ideje rendbe tenni az orrodat is! Még a végén elvérzel itt nekem! – próbáltam viccelődni, de Ian kényeskedve húzta el a száját.
- Muszáj most? – nyafogta. – Ráér később is. Már nem is vérzik annyira!
Olyan kérlelő hanggal és kiskutyatekintettel nézett rám, hogy majdnem megsajnáltam. De csak majdnem!
- Muszáj! – jelentettem ki, ám továbbra sem volt hajlandó megmoccanni.
- Akkor valahonnan teremts elém egy tükröt, mert én innen fel nem kelek!
Azzal megigazította a jeget, és lehunyta a szemét, mint aki éppen sziesztázik.
Remek! Magamban füstölögve nedvesítettem be egy puha törölközőt. Ha te nem, majd én! De nem garantálom, hogy fájdalommentes leszek…
Letérdeltem elé, és elhatározásom ellenére, nagyon óvatosan kezdtem törölgetni véres arcát. Amint hozzáértem a bőréhez, egyből kipattantak a szemei, és csodálkozva nézett rám.
Én továbbra is elmélyülten néztem mindig azt a kis felületet, amit éppen tisztogattam. Hihetetlenül tökéletesek voltak az arcvonásai. Sehol semmi aszimmetrikus, minden harmóniában állt egymással. Ez már félelmetes, komolyan mondom! Bár nekem lenne ilyen arcom! Ezen magamban jól elkezdtem röhögni. Ilyen (Ian) arcom...
- Ne mozogj! – szóltam rá szigorúan, mert kicsit hátrahúzta a fejét, amikor az orrához értem.
- Igenis kapitány! – vágott komoly képet. - Egyébként elárulnád, mégis mit csináltál a tető szélén? Ugye nem szándékoztál leugrani? – kérdezte gyanakodva.
- Nem igazán – feleltem tűnődve, majd összehúztam a szemöldököm. – Ezt meg honnan veszed?
- Mondjuk abból, hogy egy négyemeletes ház tetejének a szélén álltál, és nagy elmerengve bámultál lefelé, miközben úgy álltál ott, mint aki mindjárt el… Áú!
A kelleténél kicsit erősebben nyomtam az orrához a rongyot, hátha így elhallgat.
- Jól van, jól van… Szóval?
- Nem is tudom… Csak ki akartam szellőztetni a fejem. Nem igazán szeretem az alkoholt, de a mai nap kicsit sokat ittam. És mielőtt megkérdeznéd, miért épp ott… Egyszerűen csak szép a kilátás.
- Ja, főleg a peremen állva – dörmögte szarkasztikusan, mire én elvigyorodtam.
- Kész vagyok!
- Köszönöm – mondta csendesen, én meg akaratlanul is felnéztem, egyenesen bele azokba a világítóan kék szemeibe. Na, nekem ott volt végem! Elakadt a lélegzetem, miközben résnyire nyílt ajkakkal bámultam rá. Az arca közelebb volt, mint hittem!
Önkéntelenül hajoltam hozzá közelebb, mintha beszippantana a szemeivel, de gyorsan feleszmélve, elkaptam a tekintetem, és hátrébb hajolva felálltam.
- Szerintem már nem is vérzik annyira. Elég lesz a papír zsebkendő – mondtam.
Fél szemmel láttam, ahogy nyel egyet és bólint.
Az arcát már ő törölte szárazra, miközben én az ittlétünk nyomait takarítottam, úgymint: véres törölköző, olvadt jeges zacsi, ésatöbbi.
Mikor Ian visszafordult felém, prüszkölve nevettem fel.
- Mi olyan vicces? – kérdezte sértődötten, én meg csak mutogattam rá, a tükörre és a saját orromra. Erre láttam, hogy leesett neki a dolog, és szembenézett magával a tükörben. Orrából egy-egy felgöngyölt zsebi állt ki, ami elég viccesen festett.
Ian is megpróbálkozott a nevetéssel, de arca hamar fájdalmas fintorba torzult. Nem volt még teljesen rendben az orra.
- Ugye el tudsz rejteni úgy 1-2 órára a világ szeme elől? Csak amíg ez az izé az orromban van.
- Persze! Kövess lopakodó üzemmódban a szobám felé – utasítottam.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Kidugtam a fejem, és szétnéztem.
- Sehol senki – suttogtam Iannek, aki erre felkuncogott, de belement a játékba.
- Rendben. Indulj, és én fedezlek hátulról!
A falhoz lapulva indultunk el, mindketten fegyvert formázva a kezünkkel, amit a vállunkhoz szorítottunk.
Végiglopakodtunk a folyosón, de a nappalira nyíló átjárónál megtorpantunk.
- Mi a helyzet? – kérdezte Ian.
- El kellene osonni a nappali előtt, a szobám ott van – mutattam az utolsó ajtóra.
Erre Ian töprengve ráncolta a homlokát, felváltva nézett hol az ajtómra, hol a nappalira, mint aki nagyon agyal valamin.
Végül látszólag döntésre jutott, mert megszólalt:
- Engedj előre!
Óvatosan belesett a nappaliba. Várt néhány pillanatot, majd hangtalanul átugrott a túloldalra. Mindezt felvont szemöldökkel figyeltem.
- Te jössz – tátogta nekem, majd biztatóan felém intett a kezével.
Nagy levegőt vettem, és én is bekukkantottam a többiekhez. Amennyire ki tudtam venni, felelsz vagy merszeztek, és szerencsére senki sem figyelt ide, így gyorsan elrugaszkodtam én is. Menet közben fél szemmel láttam, ahogy Lia tekintete rám villan, amitől kicsit elvesztettem az egyensúlyom, és csak Ian lélekjelenlétének köszönhető, hogy nem estem be a nappaliba. Kis híján a lábára érkeztem, de ő gyorsan elkapott, mikor hátrabillentem, és magához szorított.
A szívem már az ugráskor is zakatolt rendesen, de amikor észleltem, hogy Ian karjaiban vagyok, őrült tempóban kezdett el dobogni.
Már éppen élvezni kezdtem volna a helyzetet, persze nem minden bűntudat nélkül, mikor elengedett, és jól megnézett magának.
- Megmaradsz? – kérdezte viccelődve, nekem meg csak egy bólintásra futotta.
Ezután már gond nélkül értük el a szobám, és miközben Ian beljebb lépett, megfordultam, és bezártam az ajtót.

Ilyesmi házban lakunk mi!:)